Fogalmam sincs, mi a nirvána. Elképzelésem sincs a valóságunk utáni valóságról. Az ösvény felőlem vezethet a mennybe, a pokolba, vagy a semmibe. Nincsenek támpontjaim – eldobtam őket. Nincsenek erényeim – elpazaroltam őket. Nincs hitem – eladtam az életért. Tántorogva, szédülten megyek előre, vagy körbe-körbe, talán az út eleve nem is vezet sehová. A cél gondolata is nevetséges már előttem, a haladásnak már az említésére is az út szélére ülök, és könnyes szemekkel kacagok.

Sosem voltam még ilyen vidám. A hús lassan lefoszlik rólam, emlékezetem a ködbe vész. Valaha szép ruhám, csillogó értelmem elakadt és leszakadt rólam az út menti ágakon, elkopott a köveken, a folyó ragadta el. Napfelkelték szárítják le rólam a harmatot, és alig különbözöm a nagy kövektől. Testem átalakul a hegyek anyagává, lelkem a szél fújja ki alig látszó, áttetsző maradékomból. Sokat táncolok mostanában, sokat nevetek, szerencsére már nincs gondom. Nagy és széles a táj, nem jár erre más, ezért nem kell szégyenlősen takargatnom magam megmaradt rongyaimmal. Amikor leülök, bokám finoman simogatják a füvek. Kicsi állatok szaladnak át előttem, nem félnek tőlem. Nagy a béke bennünk. Nekik beszélek időnként a nirvánáról, otthonokról, régi házakról, ahol megfordultam, valamikor nagyon régen. Odafigyelnek, kedvesek velem. Errefelé minden élő derűs.

A Nap mindig hegyek mögött bukik le, már sokat derültem ezen a feltűnően idillikus helyzeten, de megköszönöm, mert sejtem, hogy az utazóknak rendezett égi színjáték. Kedves tőlük. Lassan elfogyok, de ez jó, mert egyre könnyebb a léptem. A völgyek és a hegytetők így már nem elérhetetlenek. Rövidesen vége a kalandnak, amit bánok egy kicsit, mert jó móka volt. De ez az ára az igazi, nagy kalandnak. Ujjaimon át belenézek a fénybe, és ez átmelegít egy kicsit. Szükség van rá, megöregedtem.

Nagyon gyorsan történt. Talán egy villám volt, talán egy árnyék. Talán te. Na persze, ismerlek már, nem megyek feléd, nem csapsz be újra, nincs időm erre. Úgy érzem, most odaérhetek, ha nem követlek. Ha nem követek többé semmit. Senki nem fogja érteni, de ez nem zavar, mert úgysincs itt senki. Örökre képes lennék itt feküdni a selymes, tiszta fűben, a heggyé olvadva, a lebukó Nap arany fényében fürödve, a tájban gyönyörködve, de nem lehet. Ez itt egyszer véget ér, ezért feltápászkodom, és utoljára végig simítom a lágy talajt. Nehéz lesz elválni, szép volt.

Fogalmam sincs, mi a nirvána. De azt már tudom, hogy mi nem az. Elképzelésem sincs, mit találunk ott, de azt el tudom mondani, mit ne vigyél magaddal, hogy odaérhess, hogy megtaláld. Ebben tudok segíteni. Persze csak ha jól tudtam én is, ha odaérek egyszer.

Addig is, vidám vagyok. A hús lassan lefoszlik rólam, emlékezetem a ködbe vész, és nevetve sétálok a szélfútta, nagy fűben, egy üres, békés hegyen, a lemenő napban.