45. Önfeledten

Köztudott, sokak hétköznapi felismerése, hogy a boldogság hajszolása nem vezet el a boldogsághoz. Általánosságban elmondható, hogy a görcsös akarás az élet minden területén akadályozza a cél elérését. A boldogság esetében ez különösen szembetűnő, hiszen hiánya az ember teljes életét tönkreteszi. E kitüntetett fontossága miatt nagy rá az igény, és látjuk, mi mindent képes az ember megtenni az eléréséért. Képes küzdeni, lemondani, csúszni-mászni, rettegni, áldozatot hozni, amikkel természetesen csak egyre távolabb kerül a hőn áhított eredmény. A boldogságról már volt szó a korábbiakban (13. és 14. bejegyzés).

A boldogság nem hasonlítható a többi célhoz, mivel az ember teljes homeosztázisát, jól-létét meghatározza, ezért nagyon fontos ismernünk a természetét. Az igazi, tökéletes boldogság az elégedettség, ez egy komoly igazság. Elégedettség, a fogalom hétköznapi és spirituális értelmében is, mint azt a két fent említett bejegyzésben már kifejtettem. E nélkül a hozzáállás nélkül a vágyak, a boldogság hajszolásának sosincs vége. Ha nem párosul elégedettséggel, akkor feltételekhez kötött marad. Akkor mindig kell több, jobb a javakból és az érzelmekből is, ráadásul úgy, hogy még a több és jó értelmét sem tisztáztuk. Tehát nagy igazság, hogy az elégedettség, bárhol is tarts a boldogság megvalósításában, alapvető feltétel. Most viszont szeretném kiegészíteni a korábbiakat, mert az elégedettség megteremtésének igénye még nem a végső, nemes igazság felismerése, egy feltétel még hiányzik.

Az igazi boldogság ugyanis még az elégedettségtől is elszakad, és meghagyja azt az énnek. Így az én megnyugszik, eléri biztos alapokon nyugvó, nemes állapotát. Az ént tovább rángatja a karma, mert mindkettőnek ez a dolga, de már békés lesz és elégedett, bölcs és megnyugodott. A karma tovább működik, de az én már el fogja viselni az emelkedést és a zuhanást, a sikert és a szenvedést, mert megtalálja a közepet, ahonnan okosan látva szemlélheti a világot. Egyes öregek, ha életük változatos volt, örömökkel és küzdelmekkel teli, és nyitott lélekkel éltek, elérik ezt az állapotot, megtörténik velük. De ez még csak az én elégedettsége, az ő bölcsessége. Kötött és mulandó, leginkább az időhöz láncolt, mert az énnel együtt majd ez a bölcsesség is eltűnik.

Tehát az igazi boldogság még az elégedettségtől is elszakad, és a tudat még ettől is függetlenül, az énhez kötődő szálait elvágva belesüppedhet a feltétel mentes létezés élvezetébe. A létezés ugyanis, mint azt már jópárszor tárgyaltuk, minőség nélküli. De ezek így csak szavak, mert a valódi élmény átadhatatlan. A Buddha említi egy helyen, hogy egy korábbi életében egy király levágatta az összes végtagját, de benne nem ébredt harag, nem merült fel egyáltalán semmilyen érzés. A létezés örömében időzött, mely öröm független a test, szellem, lélek állapotától és tapasztalásától. Ezt végre megérezve fel sem merül, hogy történés, állapot, vagy érzés, bármi, ami az öt halmazon vagy a hat érzékkapun át megjelenhet, befolyásolhatja a puszta, meztelen lét örömét. Nem rontja el bánat, nem emeli fel öröm. Boldog, de nem jóleső, mert jó és rossz megszűnt. Ez a van, az itt és most állapota, időtől és tértől elszakadt. Még pontosabban: nem elszakadt, mert az feltételezné különállását, idő és tér, jó és rossz létezését, de ez az állapot nem különült el. Nem elszakadt, hanem még inkább beolvadt, eggyé lett, eltűnt, és így maradt meg. Csak néz, tapasztal, nem ítél, nem rángatja többé semmi, még a boldogság sem, annyira elégedett. Beérkezett. Középen van. Az én lehet vágyódó, a karma által rángatott, vagy lehet nyugodt, bölcsen megelégedett, de beérkezett nem. A beérkezett számára nincs tér, ezért középen van, nincs idő, ezért időtlen. Nincs rá több szavam Barátom, csak biztatni tudlak, hogy próbáld elérni.

Tehát mikor az én megnyugszik, az érző lény is lehet végre, függőségeit ledobva, boldog. Fontos: ez, bár az éntől szabadult, mégsem az állat öntudatlan boldogsága. Ez ön-tudat éntudat nélkül. Az állat nem független, főleg nem megvilágosodott, hanem rab és ködös tudatú. Éntudat nélküli, de egyben ön-tudat nélküli is, tehát tudatlan. A boldog ember tudata nem üres, hanem tiszta és vakítóan értelmes! A buddhizmus hisz az értelemben, és azt vallja, hogy nélküle nincs megvilágosodás. Az állat és az ősember nem világosodhatott meg, mert a megismerésnek megértéssé kell válnia, a tudatosság szintjén is meg kell jelennie, hogy a szabadulás bekövetkezhessen. Paradox, de ahhoz rabnak kell lenni, és fel kell ismerni a rabság mibenlétét, hogy a szabadulás, a szabadság természetének megértése után, megvalósítható legyen.

Ráadásul a felismerést annak megértése után meg is kell tudni fogalmazni. Le kell fordítani, el kell magyarázni a tudatnak, ahogyan a jó tanár kéri a diákot, hogy a tanultakat fogalmazza meg saját szavaival. Csak a felismert, majd megértett, majd magunk számára megfogalmazott tudás válik valóban a miénkké. Csak így szabadulhatsz meg az éntudattól, és ébredhetsz végre valóban ön-tudatra!