Amikor a tudat állapotairól, „szintjeiről” beszélünk, könnyen abba a félreértésbe sodorhatjuk magunkat, hogy a tudat nem csak karmikus, hanem végső, dharmikus lényegét tekintve is fejleszthető, tehát van egy alacsonyabb szintű, kevésbé fontos, alantas állapota, és van egy magasabb szintű, vágyott helyzete. Ma ezt a kérdést kezdjük körüljárni, mert a válasz nem egyszerű: egyfelől igaz, másfelől a tudat végső természetére és lényegére vonatkoztatva alapvetően téves a fenti megállapítás.

A buddhizmussal vagy más, fejlett szellemi irányzattal behatóan foglalkozva sok ember találkozik azzal az érzéssel, hogy a történelmet, a hétköznapjait, köznapi gondolatait, átlagos teendőit, vagy akár a munkáját, családját, saját véleményét üresnek, reménytelennek, tévedésnek érzi, és csak a végső célra, a megvilágosodásra, megváltásra, istenre vagy a tökéletes igazságra irányuló gondolatait tekinti értelmesnek és fontosnak. Ilyenkor leértékeljük önmagunkat, az élet részleteit, az érzéseinket és gondolatainkat időpocsékolásnak és tévútnak tekintjük, amik mulandók, ezért értelmetlenek. Bár végső soron ebben igazunk van, mégis a tévedés újabb magját vetjük el ezzel a hozzáállással. Ennek ellenére az érzés megérthető, főleg a buddhizmus esetében, mely egyértelművé teszi a világ ürességét, átmenetiségét, karmikus impotenciáját, azaz a valóság előállítására és megtartására való eleve fennálló alkalmatlanságát. A buddhizmus felmérhetetlen nagyságú bölcsessége, végtelen irodalma, koherens filozófiája hirdeti a nirvána egyedüli valóságát, dharmikus létezését és mindenre kiterjedő potencialitását, olyan monumentális erővel, mellyel szemben egy köznapi tett, egy vélemény, de akár egy a szamszárában forgó élet is elenyésző fontosságúnak tűnhet.

A Buddha azonban az életet és a valóságot annak teljességében felfedezte, így látta, hogy a valóság nem bontható részekre, és főleg nem ítélhető meg egyik darabja sem a másik viszonylatában (53. és 114. bejegyzések). (Ennek nem mond ellent, hogy már a Buddha életében a szerzetesek számára előírás volt, hogy csak akkor szólalhattak meg, ha a Dharmáról beszéltek. Ez a szabály nem a világ és az abban szenvedő lények látásmódjának lenézését jelentette, hanem a szerzeteseket segítette a céljukra való egyhegyű koncentrálásban, az életidejük pazarlásának megakadályozásában.) A hétköznapok észleletei, tapasztalatai, az ott hozott döntések és cselekvések mind a világ valóságát építik, és az illúzió világa a maga mulandóságával és látszatával ugyanúgy része a Vanságnak, mint a felsőbb világok. A Buddha szerint a tudatszintek és a létszintek nem választhatók el egymástól. A tapasztalás módja nem csak az észleletet határozza meg, melyet aztán később hibásnak vagy helyesnek ítélhetünk, hanem egyben a létezés formája is, mert mind a világ felfogása, tehát a tudat állapota, mind a valóság, melyet a tudat állapota hoz létre, egyenrangú létezők. Nemes szemlélettel vizsgálva azt látjuk, hogy aki pl. az érzékiség létállapotában tartózkodik, annak a tudatállapota nem alantas, hanem csak vágytól vezérelt, aki pedig a nem-ragaszkodás szemléletén keresztül észlel, annak a tudatállapota nem magasabbrendű, hanem csak a ragaszkodás-mentesség létállapotában tartózkodik. A tudati állapotunk nem csak a saját, egyébként objektív valóságtól független környezetünk és észlelési módunk, hanem egyben maga a létrehozott valóságunk, a tudatunk számára maga a létezés, és mint ilyen, önérték nélküli. Ha lenne önértéke, akkor lenne énje, tehát karmikus, szamszárikus lenne. Látjuk, hogy minden tudatállapot lényegét tekintve eleve dharmikus, tehát a szamszára és a nirvána ugyanaz. Ez jó hír, mint már többször megállapítottuk, mert ha nem lennének ugyanazok, és a nirvánát el kellene érni, akkor nem lenne meg eleve bennünk, és a világ reménytelenül darabokra szakadna.

Tehát egyfelől igenis van különbség a tudatállapotok tisztasága, „fejlettsége” között, másfelől viszont nincs, hiszen csak az egyébként üres és érték-mentes létezés különböző formái, és ez utóbbi megállapítás a nemesebb, a függéstől és a nemtudástól eloldottabb felismerés. Nincs egyetemes igazság, mert ha lenne, akkor a világ igazságokra és hamisságokra szakadna szét örökre és reménytelenül; csak tudatállapotok vannak, értelmezések, késztetések és tapasztalatok halmazaiból és egymásra hatásaiból álló tudati képződmények, és az ezekből következő, igazságnak és valótlanságnak tűnő létállapotok. Fordítva is igaz, tehát aki az érzékiség vagy a harag létállapotában tartózkodik, vagy oda kerül, az annak megfelelően érez, lát és gondolkodik, ebből következtet, és ennek a tapasztalatnak az igazságát fogadja el. A nemtudás tehát nem valaminek, nem egy igazságnak a nem ismeretét, hanem az aktuális tudat- és létállapot tudásként való felismerését jelenti.

Aki tehát egy létállapotban tartózkodik, az annak megfelelően tapasztal, és bárhogyan tapasztal, alacsony szinten, vággyal, haraggal, tompasággal, vagy magasabb szinten, nem-észleléssel, megszabadultan és éber tisztasággal, az a nemtudás állapotában tartózkodik.

A Buddha az alábbi tudat- és létszinteket említi:
- az érzéki létállomás lényei: a lények testi formájukban, és észlelésükben is különböznek
- Brahmá istenségek: testi formájuk különböznek, de észlelésükben megegyeznek
- fénylő istenségek: azonos a testi formájuk, de az észlelésük különbözik
- sötétséget beragyogó istenségek: testi formájuk és észlelésük is megegyezik
- észlelés nélküli lények
- a végtelen tér alapján lévő lények
- a semmilyenség alapján lévő lények
- a sem észlelés, sem nem észlelés alapján lévő lények

A felsorolás a tapasztalás eltérő síkjait különbözteti meg, a testi adottságok pedig a meglévő vagy hiányzó érzékszervekre, az érzékelési tudatosságra utalnak. Az elmélyedés (dhjána) magasabb tudatszintjeit elérő lények az érzékelés magasabb létszintjeire születnek.

Rövidesen tovább foglalkozunk a bejegyzés elején felvetett problémával, tehát a köznapi és a dharmikus tudatállapotok tudati fejlettségi különbözőségeivel, mely különbségek a nemes figyelő szeme előtt végül mégis feloldódnak.