Örökre a saját igéimbe ragadva. Ajtó nyílik ajtó után, szoba tárul szoba után. Egyik hely, mint a másik, és én a folyosókon, a termekben, a szűk helyeken ragadtam. Saját igéim vesznek körül, saját szobraim, a belőlem emelt emlékhalmok. Ez a pokol.

Lángokra vártam, elemésztő tűzre, az izzó tárgyak, a megolvadt talaj fájdalmára, a húsomba égő anyagra számítottam. De el tudtam volna fogadni a jeges poklokat is, ahol a hideg oly mély, hogy a lelket apróra őrli, és a tűznél égetőbben fagyasztja belém. Értettem, hogy a pokloknak nem a fájdalma, nem a kínja a rettenetes, hanem a végtelensége; a pokolnak nincs alja, nincs teteje, onnan nincs kiút soha és semmikor. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel, most és mindörökké, ámen.

Sem az idő, sem a tér, de még az isten sem képes innen kiragadni, mert magadat temetted el a mindenek alá.

Barátaim: aki nem járt a poklokban, az bizony, mondom néktek, nem járt még sehol. Minden innen ered, minden ide jut, mert amit az emberi képzelet képes volt megalkotni és a világra szabadítani, az bizony van, az pedig, bizonyságot adok néktek, hogy él. Él a pokol, él a feneketlen mély, miként a korlátlan magas, és süllyedünk, vagyis én bizonyosan süllyedek, mert nem találtam kapaszkodót. Ó, bár mondhatnám, hogy olyan bátor voltam, hogy elengedtem a világhoz kötő, az emberi, az égi szféra által nyújtott kapaszkodókat, de ez nem lenne igaz, mert bizony csak nem találtam őket.

Nem az a baj, hogy megjárom a tüzes poklokat, megélem a jeges poklokat, hanem az, hogy mindörökre bennük maradok. Mert bizony a pokol rettenete, barátaim, nem a szenvedés. A szenvedést ki lehet bírni, meg lehet szokni, hozzá lehet igazodni, mindennapokká lehet simítani, még szeretni is lehet, nem, nem ez a baj. A pokol iszonyata az, hogy örök. Ajtó nyílik ajtó után, szűk üreg bomlik ki, egyik a másik után, és nem segít szerető ember, nem segít az isten sem, mert oda nem ér el kéz, és nem ér el ima. A pokol elhagyott tartomány, ahol még a pokol ura is szenved, mert lehetetlen a kapcsolódás, mert nincs remény. És hát a remény, a vak, minden tapasztalatot és értelmet felülíró remény mentett meg eddig a végső űr elöl, de ott az idő megáll, a tér szűk, a kapcsolatok elszakadnak.

Aki nem járt a poklokban, nem járt még sehol. A mennyeket könnyű megismerni és megszeretni. A mennyek nem tanítanak semmire. A menny és pokol között, itt félúton, a földön, nem találod meg az igazságot. Az igazság a poklokban van. A szeretet egyetemessége, az isten ölelése megmutatja az utat a fény felé, de a szenvedés egyetemessége megmutatja az igazság útját. A szeretet, amit magadba húzol, gazdagabbá tesz, de a szenvedés, amit a húsodba vájsz, bölccsé formál. De a legvégső tudás nem embernek való.

A poklok igazsága a végtelenségük, a kérlelhetetlenségük. Amíg van kihez imádkoznod, amíg reményed van a feloldozásra, addig kapaszkodóid határoznak meg, és a világ zárt, sötét titok. Ha minden remény elveszett, ha a remény fogalma is értelmetlen, ha a pokolban vagy, végre tanulni kezdesz.

Bátran, remény nélkül, ige nélkül, isten és ember nélkül a sötétbe dőlni. Mit tettem! Hogyan jutottam idáig, miért nem hallgattam a jó szóra! Miért léptem át a tiltott vonalat, és most miért vágyom vissza?

Örökre a saját igéimbe ragadva. Ajtó nyílik ajtó után, szoba tárul szoba után. Egyik hely, mint a másik, és én a folyosókon, a termekben, a szűk helyeken ragadtam. Saját igéim vesznek körül, saját szobraim, a belőlem emelt emlékhalmok. Ez a pokol.