A ti isteneitek csodálatosak. Imádom és rajongom őket, ott vannak a könyveimben, a leírt eszmékben, tele van velük a könyvtár. Poros papírokról és friss iratokról néznek le rám, politikusok, vezetők és papok szónokolnak róluk, meg vannak írva mind a nagy könyvben, ami évezredek óta hirdeti nagyságukat. Felnézek rájuk.

Az én istenem kicsiny, alig mozog, alig él, rozoga, csontozata törékeny, és az egész lény sovány. Éppen csak él, alig vánszorog, keveset eszik, sokat didereg. Nekem kellett befogadnom és megóvnom.

A ti isteneitek erősek, évszázadok gondolkodását határozták meg, tele eredeti képzettel, újító erővel, potenciával. Vitatkoztok róla, és jól teszitek, mert bár szétszakadt az egyház ősire és megújítóra, tévedhetetlen vezetőre és kapura gondolatokat szegező reformátorra, folyamba lépő szerzetesre és a lelkiséget ismét fellelő, a nagy szekérre utasokat toborzó hirdetőre, de mind egyek vagytok, és meghatározzátok gondolkodásunkat.

Az én szerencsétlen megváltóm alig él, minap is csak lassan, óvatosan sikerült megetetnem. Nehezen nyel, a karomban elfér, könnyedén hordozom, nevetséges az egész, kicsiny és örökké éhes.

A ti isteneitek befolyást szereztek a mindennapokba, és jól tették, mert a nyájat vezetni kell, inspirálni és nyugtatni, hitet és gondolatot kell adni nekik, hogy el ne vesszenek. Magukra nem hagyhatjátok őket, elkallódnának, tobzódnának, paráznák és hitetlenek lennének, furcsák és idegenek, amit az erős atya nem enged meg, mert a szíve kinyílt szeretettel, és ki benne bízik, el nem vész.

Az én elveszettem nyomorog, most is ide fektetem a vászonzsákra, ruháját ráhajtom, betakarom, mert reszket. Arcára feszült a bőr az éhezéstől, riadt szemeiben félelem ül, a haláltól retteg. Egyetlen támasza vagyok a kietlen ég, és az alig pislákoló, távoli csillagok alatt, óvom és vigyázom, mert már nem húzza sokáig.

A ti isteneitek világot teremtettek, az atya mellett ültek, felhőn jönnek el ítélni, vagy bóddhiszattvák gyülekezetét vezetik megvilágosítani a keresőket, csodálatosak és végtelenek, de ez a szerencsétlen itt véges, gyenge, és fél a sötétben. Egy odúba húztam, mert a kunyhóm összedőlt, egy barlangba menekültünk, mert a házam odalett, és magamhoz ölelem, mert nincs senkije. Villámok és csapások sújtják a földet, tanul belőle a bölcs, jajgatva menekül előle a balga, de mind keresi és féli istenét. Én is mennék, de ez a kicsi, az enyém, gondozásra szorul. Fáraszt, roskatag, és most már bűzlik is kicsit, maga alá csinált, retteg, nem bízom benne, de rajtam ragadt, képtelen vagyok ellökni, próbáltam.

A ti isteneitek odakint erőt mutatnak, villám csapkod, dörög, forr a mindenség, az ég alázuhan, a földi felemelkedik, összeforr és szétválik az anyag, összecsapnak a szellemek indulatai. Mi közben futunk, megúsznánk, menekülnénk, a többivel, kik sáros arccal néznek ránk az árkokból, a menedékek romjaiból. Hátamra kötöm az enyémet, a kicsiny roskatag, alig élő istent, a magamét, és menekülök. Keresek egy helyet, ahol táplálom, erőt adok neki, ahol meghúzhatjuk magunkat az isteneitek ereje és haragja elől, mert kidühöngik magukat, lenyugszanak és visszatérnek a teremtő erők eredőjébe, az eredetbe, okká lesznek és okozattá, és ezt a kicsi, törékeny szerencsétlent talán nem találják, talán megmenthetem, mert ha megerősödik, összegyűjt minket, menekülőket, és elmeséli, mi törte össze, mitől szenved, és hogyan menekült meg isteneitektől.