Folytatjuk a Nemes Nyolcrétű Ösvény elemzését. A 7. tagnál, az éberségnél tartunk, és már átbeszéltük a test és az érzések szemlélését. Most az éberség, a satipatthána négy részéből a harmadik, a tudatállapotok szemlélése következik.

A tudatot, és ezért általában az elmét, az én ismeretét, azaz az én-tudatot, maradandó, folyamatos létezési módnak, képességnek tartják, amely az élet-pillanatok egymásutánjában megőriz egy alapvető állandóságot. Azt is tartják, hogy akár bővül, akár esetleg csökken (betegség vagy öregség hatására) tartalmaz egy változatlan magot, lelket, önvalót, amit nem érintenek az elme módosulásai, képességeinek változásai. Sokan azt is tartják, hogy ez az önvaló a halál után is tovább él, és ha nem is marad meg a személyiség minden alkotórésze, a lény önmagáról való tudata nem vész el. Tehát általánosságban úgy tartják, mert hiszen úgy tapasztalják, hogy a tudat a változó élmények, és a külvilág vagy belső világ behatásai ellenére az önazonosságát a létezése során megtartja.

A Buddha nem osztotta ezt a nézetet. Van egy nyilvánvaló tény, amit nem lehet tagadni: az úgynevezett önvalóból a számunkra is érzékelhető rész, amit személyiségnek hívunk, drámai, alapvető változásokon megy keresztül gyermekkortól időskorig, de ennél is szembetűnőbb, radikális változást láthatunk, ha egy baleset miatti kómát, egy műtét alatti mélyaltatást, az álomnélküli alvást, a csecsemőkor tudatállapotát vagy a halált szemügyre vesszük. Látjuk, hogy az életünk során a tudathoz való hozzáférési lehetőségeink változóak. Ha ennek ellenére létezik egy állandó tudat-mag, akkor viszont az is egyértelmű az előbbiekből következően, hogy annak nincs köze a személyiségünkhöz, azaz az „énhez”, tehát nem birtokoljuk, az nem mi vagyunk, nem a mi énünk. A másik tény, amit az elmetudomány is kutat, a tudat folyamatosságának látszata, az agy működésének mechanikája. Az agy is egy szerv, mint a többi. Teszi a dolgát, intézi a vegetatív működést, szervez, valamint az érzelmek, gondolatok generálásával fenntartja a személyiséget. Ehhez alapvetően az emlékeket használja, amik az életünk során tanult, tapasztalt ismeretek, benyomások összessége. De a memória torzít. Mára már egy könyvtárnyi irodalom bizonyítja emlékeink sérülékenységét, memóriánk megtéveszthetőségét. Az emlékezet nem kameraként működik, ami pontosan visszajátssza a rögzített eseményt, hanem meglévő érzelmeink, ismereteink, mémjeink, alapvető személyiségjegyeink, neveltetésünk, társadalmi helyzetünk stb. alapján már a rögzítéskor, majd a tároláskor, és később, az előhíváskor is módosít. Ráadásul az átélt élményeknek csak egy töredéke lesz emlékként tárolva, annak pedig egy töredéke lesz előhívva. Az elme így működik, és helyesen teszi, mert tudatunk nem bírná kezelni, elviselni az információk kontrollálatlan zuhatagát. Helyesen teszi, mert az agy feladata nem a személyiségünk fenntartása, az csak evolúciós melléktermék: a feladata a test életben tartása, az aktuális helyzetekre való reagálásra való felkészítés, az egyén és a faj túlélésének biztosítása. Az agy információtöredékeket tárol különböző részeiben, és ennek megfelelően a személyiségnek látszó, állandóan változó, élő én-tudat is ilyen töredékekből épül fel, és építi újra pillanatról-pillanatra önmagát.

Minden, amit a világról tudunk, az emlékeinkből épül fel. A megismerés, mely az öt halmazon keresztül történik, megbízhatatlan, és számtalan helyen torzul a rögzítés során. A memóriadobozokban tárolt, már eleve torzult emlékek pedig előhívásukkor, azaz értelmezésükkor, mikor más emlékekhez kapcsolódnak, szintén formálódnak. Ezt hívjuk retrospektív hamisításnak, és ez csak az, amit a pszichológia felismert. Mindenkinek van egy saját verziója minden szóról, érzésről, mindenről, amit jelként felfogott, és saját kódrendszerén keresztül tárolt, majd dekódolva újra a világ felé közölt. Mi pedig csak arra emlékszünk, ahogyan ez a narratív struktúra rögzül, ezek lesznek az emlékeink, a világról való tudomásunk … ezek leszünk mi, ez lesz a személyiségünk, ez lesz az „én”, ez lesz a lélek. Ebből következik, hogy a világ is olyan, mint a személyiségünk, és az objektivitás nem létezik, de erről már beszéltünk ezeken a hasábokon, és most túl messzire vezetne a kifejtése.

Ha a lélek, egy állandó mag létezik bennünk, annak nem lehet köze a személyiséghez. Ha köze lenne, nem lehetne állandó, hanem torz, személyes, szubjektív lenne, tehát nem hívhatnánk állandó és változatlan tudat-magnak. Ha viszont állandó, akkor nem lehet a személyiségünk, ami pillanatnyi, képlékeny, sérülékeny és múlandó.

A másik megállapítás, ami a tudatosság folytonosságát cáfolja, a Buddha felismerése, ennél rejtettebb. Ő azt tanította, hogy a tudat teljesen semleges, nem valamilyen, és nem is akar semmilyen sem lenni. Az „énről” szóló gondolkodás már ott megbicsaklik, amikor az „én” létezéséről, minőségéről, rejtett, esetleg isteni okairól, jövőbeni terveiről beszélünk. A tudat csak van, és látszólagos minőségeinek egészen más az oka. A Buddha tanítása elveti azt az eszmét, hogy létezne egy állandó szellemi szerv. A tudatot nem a gondolatok, érzések és szándékok maradandó szubjektumának tekinti, hanem pillanatnyi szellemi mozzanatok sorozatának, melyek mindegyike diszkrét és elkülönült, s egymással inkább oksági, semmint szubsztanciális kapcsolatban állnak.

A buddhizmus magát a tudatosságot, de ezen kívül a tudatműködés egyes mozzanatait is csittának nevezi. A csitta helyes fordítása a jelenleg tárgyalt értelemben a tudatállapot. Minden csitta számos tényezőből tevődik össze, melyek közül a legalapvetőbb a tudatosság, a tárgyra vonatkozó alapélmény. Tehát az egész tudat, és egy-egy tudatállapot neve is csitta. A tudatosság, mint összetevő mellett minden csitta tartalmaz sok kísérőjelenséget, melyeket csétaszikáknak nevezünk. Ilyenek pl. az érzések, észlelések, szándékok, érzelmek, és még sok minden más, tehát lényegében minden tudati működés, kivéve a tárgy elsődleges megismerését, ami maga a csitta vagy tudatosság.

A tudatosság önmagában véve nem más, csak egy tárgy puszta tapasztalása. Saját természete nincs, ezért ez nem alapján nem lehet megkülönböztetni, csak a hozzá tartozó tényezők, a csétaszikák alapján. A csittát a csétaszikák ruházzák föl jelleggel, tulajdonsággal. A csétaszikák 16 féle tudatállapotot hoznak létre (a következő bejegyzésben fogjuk részletezni, itt csak felsoroljuk), melyek valójában 8 tudatállapot két aspektusa:

- vággyal töltött tudat – vágy nélküli tudat
- gyűlölettel töltött tudat – gyűlölet nélküli tudat
- hamistudatban szenvedő tudat – hamistudattól mentes tudat
- beszűkült tudatállapot – szétszórt tudatállapot
- fejlett tudatállapot – fejletlen tudatállapot
- felülmúlható tudatállapot – felülmúlhatatlan tudatállapot
- összpontosított tudat – nem összepontosított tudat
- felszabadult tudat – fel nem szabadult tudat

Most térnénk rá ennek az Ösvényszakasznak a lényegére, a tudatállapotok szemlélésére. Amikor jelen van valamelyik (és mindig jelen van valamelyik) csétaszikáktól színezett csitta, akkor azt egyszerűen, mint csittát, mint tudatállapotot szemléljük. Nem azonosítjuk „énnel” vagy „enyémmel”, nem tekintjük önmagunknak vagy önmagunkhoz tartozónak. Nem utasítjuk el, de nem is rajongunk érte, nem érzünk ellenszenvet iránta, de nem is leszünk rá büszkék, hanem csak tisztán felismerjük. Tudomásul vesszük, és nem akarjuk előidézni, illetve hagyjuk, hogy múljon el, ha távozni akar.

A szemlélődés mélyülésével a tudattartalmak egyre finomabbá válnak, de ezt sem akarjuk, nem erőltetjük. Mindez mellékes következmény. Egy darabig látunk az egész figyelem mögött egy megfigyelőt, de majd ez is eltűnik. A korábban szilárdnak tűnő tudat csitták áramlásává bomlik fel, melyek a létezésben fel-felvillannak, szünet nélkül jönnek-mennek, és ha jól megfigyeljük, akkor látjuk, hogy sem súlyuk, sem valós következményük nincs.