Három rövid részben áttekintjük az éntudat változásainak hatására módosuló vallásos élmény történetét.

Az ember vallása a modern korban hitvallás, hagyomány, döntés, erkölcsi és szellemi irány. Életének egyik része, mely jó esetben átitatja a többi részt, a hétköznapokat, a munkát, a társadalmi kapcsolatokat. Számunkra már evidensen, de eredetileg nem egyértelműen transzcendens kapcsolatok megélését is jelenti. Azonban nem volt ez mindig így. Az ősi ember számára a vallás nem az idealizmusát támogatta, nem választotta, nem élete részének tekintette, és nem is fejlődni akart általa, hanem élet-halál kérdése volt. Önmaga létezésének felismerését azonnal követte a világra való döbbent és kíváncsi rácsodálkozás. A vallás nem volt más, mint a világhoz fűződő összes kapcsolata. Ezen keresztül tanulhatta meg, hogyan tartsa meg magát a külső világ ismeretlen hatalmaival és belső világa óriási pszichikai erőivel szemben, és hogyan alakítsa ki a két gigantikus tényezővel egyszerre a harmóniát. Pszichikai energiáit aztán a később erősödő intellektusa elnyomta vagy deformálta, java részét a tudat alsó rétegébe szorította, ami most már tudatalattiként ural minket, de korábban ez az erő is a felszínen volt, és élő kapcsolatot ápoltunk vele.

Az ősi ember számára a külső és a belső világ is önmaga kivetülése. Amivel találkozott, az létezett, amit megértett, azt birtokolta, afölött hatalmat szerzett. A kő, a tűz, a növény, az állat, az egész teremtés vele együtt és ő benne, miatta lélegzett, született és halt, ahogyan ő is teljes mértékben része volt környezetének. Ellenségei, barátai is saját gondolataiból és tetteiből képződtek, ezért lelki állapota és tettei befolyásolták a fizikai világot. Nem csak biztonságának növelése érdekében akarta megérteni a világot, hanem hatalmát is ki akarta terjeszteni, mert ami felett hatalma van, azt befolyásolhatja. Ennek eszköze volt, hogy mindennek nevet adott, mert a szó, az elnevezés egyben birtokbavételt is jelent. A Satapatha-brámana szerint, amikor Brahman vissza akar térni a világba, melyet teremtett, két dologként, névként és formaként jelent meg. Ez a Brahman és az ember hatalma. A mágikus világképben a szó, a név nem csak megnevezésre, és főleg elkülönítésre szolgáló hangalak, hanem egy individualizálódott létező megjelenése és tudatosodása, ami fizikai és szellemi formában is előléphet. A szellem materializálódhat, az anyag pedig egyaránt szellem. Az emberben a dolgok megnevezése a hatalom, az éntudat, ezáltal a valóság kiterjesztésén kívül a rendteremtés eszköze is. Az ősi ember által tapasztalt világ ugyanis zavaros, és csak annyiban bír azonosulni vele, amennyiben képes megfogalmazni. A megnevezés folyamata egyben a tudatosulásé is, amit követ az azonosulás. Ahogyan az ember a világba nyúlik, folyik, úgy kötődik az is az ember tetteihez és gondolataihoz. Itt még nem válik le az én a világtól, ezáltal az „odakint” nem dermed rideg fogalmakká, az „idebent” pedig nem fagy meg statikus énné. A „név” nem a kül- és belvilág izolált jelenségeinek jelölője, az ember pedig nem idegenedik el a világ és önmaga külső szemlélőjévé.

A „náma” és a „rúpa”, a név és a forma viszonyában a név a teremtő szellemi erő, a forma a teremtett valóság. Ám a formáló és a megformált kapcsolata nem szakad meg a létrehívó aktus végrehajtása után sem, és állandó kölcsönhatásban, függésben maradnak egymással. Ez a mágikus világszemlélet alapja. A név azonos önnön tárgyával, ezért azt tudni egyet jelentett a fölötte való befolyással. Mivel a kölcsönhatás fennáll, ezért nem volt elegendő egyszer kiejteni a nevet, hanem mágiával áthatott rituálék keretében folyamatosan ápolni kellett a kapcsolatot. A szertartások még nem silányodtak modern értelemben vett vallásgyakorlássá, mert részt vett bennük az ember lelke, tudata, teljes egzisztenciája, következményei pedig hatottak a jelenségre és az emberre is. Én híján nem volt nem-én sem. Minden dolognak és jelenségnek a lényege egyszerre volt benne önmagában, és minden másban, amivel kapcsolatban állt.

Az egyetemes átélés azonban nem maradhatott fenn sokáig, mert a nevek szaporodásával a világ részekre szakadt. A részekkel is szerves és teljes volt az összefonódás, de egy idő után túl sok lett ahhoz, hogy a kapcsolatot mindegyikkel ápolni és ünnepelni lehessen. Sok energiát igényelt a hétköznapi élet is, ezért megszülettek a ráolvasások, mantrák, mágikus formulák, amikkel már a jelenségek csoportjait lehetett irányítani. Ezek közül néhány általánosabb érvényű lett, vagy éppen univerzális, mint az „óm” szótag. Születtek rituálék, az egészség, a termékenység, a jó vetés elősegítésére, az ártó erők elleni védekezésekre, továbbá a megtisztulásra, a szellemi fejlődés fokozására is. A mágikus gondolkodás még átitatta a teljes életet, de már differenciálódott, azonban még teljesen mentes volt az erkölcsi és vallási szempontoktól. A vallás még nem volt önálló és független érték, tradíció, nem vált el az élettől. Minden vallás volt, az ember és a természet is. Az ént már felismerte az ember, de fejlett éntudat híján még nem volt értelmezhető az erkölcs, ahogyan egy kisgyermek esetében sem. Ahol nincs kizáró individualitás, ott még az önzés egyben közösségi és kozmikus hatású, ezért a Rigvéda még nem ismerte a lélekvándorlást. A lélek és a test sem vált külön, ezért a testtel való törődés egyben a mindenséggel való foglalkozást is jelentette. Az ősi ember átélte azt, amit mi fogalmakon keresztül igyekszünk megérteni. Ami az intellektusunkban absztrakció, számára élmény volt.