A tűzzel telt mező szélén álltam. Szelíd este volt, susogó fákkal, halk, éjjeli zajokkal, tücsök ciripelésével, kedves, lágy meleggel és tomboló lángtengerrel. Kicsit beljebb, a fák és füvek között született az élet és ébredt a világ, itt pedig a lángban enyészett el mind. Az én dolgom lett volna nemzeni és égetni, de nem értettem a feladatom, hacsak nem én vagyok Siva, Brahman, vagy valamelyik a kereket forgatók közül, ám ha nem, akkor hogyan bízhatták rám ezt a feladatot? Persze álom is lehet, káprázat is lehet, tévedés is lehet.

Kerestem egy helyet, ahonnan átláthatom az egészet. Ahol nem tör fel az ismerős érzés, a gyermekkori, mikor hason fekve a füvek között a hangyák és porszemnyi rögök életét figyeltem. Kicsiben egy teljes világ. Az emésztő tűz azonban valóság volt, bekebelezett kicsinyt és nagyot, ezért eleget kellett teremtenem, hogy ellensúlyozzam a pusztítást. Ez most más volt, mint az izzó város. Ez a tűz feldúlta a selymes partokat, elolvasztotta a bársonyos domboldalakat, és hamvakká porlasztotta az élőket.

A világ a fejemben van. Addig terjed, ameddig én terjedek, annyira bonyolult, amennyire el tudom képzelni. Nincs más közel és távol, nincs senki, csak én, itt bent és ott kívül. Csak a tökéletes, a végtelenben tovább nem finomítható magány termi meg a tökéletes, a létezők milliárdjaival benépesített világegyetemet. Csak a végtelenné sűrített, már tovább nem osztható pont lehet a határtalan és örök tágasság. Csak a tovább nem egyszerűsíthető tartalmazza az összes létezőt és az összes érzést, gondolatot és eszmét.

Lépteim nyomán tűzfoltok támadtak, értem, a hely ezek szerint inkább következmény, mint ok. Mindegy. Be kell lépnem azon a nagy, sötét kapun, amin túl semmi nem vár, mert ami várhat, az szükségszerűen még ideát van. Levetem hát ismert és ismeretlen alkotórészeim, okaim és következményeim, lágyan, csukott szemmel elengedem magam, hanyatt, széttárt karokkal, lassan belesüppedve az érthetőn és érthetetlenen túliba. A tűz feléget, a szél szétfújja porom, mert azon a kapun nem lehet belépni, már maga a vágy is illúzió. Itt, még ideát kell teljesen megsemmisülni, mert itt van a kapun túli, még ideát van az átillanás lehetősége. Itt, ahol állok, itt van a hely és a nem-hely, itt teszem meg az első lépést és az utolsót is, itt nemzek és itt oszlok el, és ez a hely a kapu másik oldala, mert a kapunak nincs valóban másik oldala. Minden és mindig csak itt volt, ezen a parton.

Nem akkor szabadulok, amikor bárhol és bármin átlépek, hanem amikor itt, ahol ismernek és ahol én is ismerek, születtem és meghalok, amikor itt oldok és illanok, ahol létezhettem, ahol engedek és elválok, felfénylek és elsötétülök.

Mindig láttam ezt a partot, mindig ismertem ezt a kaput. Most nem történt más, csak ideértem.