A tudat feletti szemlélődés során részben erkölcsi alapon különítjük el az elért vagy fennálló, valamint az elérendő állapotokat. Így nevezünk meg világias és nem-világias tudattartalmakat, figyelve a tudat etikai minőségeire, nevezetesen a három szenv, a sóvárgás, a harag és a zűrzavar jelenlétére vagy hiányára. A gyakorló egyre kevésbé tapasztalja közönséges módon a tudatot, és egyre halványabban éli meg saját „énjét”, hanem helyette a tudattárgyakat, tudati tartalmakat szemléli. Eleinte elemez, értékel, majd a gyakorlás előrehaladtával már csak tapasztal, lát. A szemlélődésből kikopik az akarat is, mint szándék és késztetés, ezért a tudattartalmakat egyre kevésbé hívja és idézi elő, hanem csak megtörténnek vele, mint környezetének egyéb eseményei. Ez persze nem jelenti, hogy a gyakorló erőtlen vagy tohonya lesz, sőt, a tudatában az addigi zűrzavar helyét felváltja a rend, a nyugalom, a béke, és működése nemtudás-alapúból egyre inkább tudásban megerősödötté lényegül.

A tudatállapotok keletkezésének és elmúlásának hosszan tartó szemlélése felfedi a tudati események természetét, pillanatnyiságukat, ürességüket, és azt, hogy a gyakorló addig mennyire ragaszkodott ahhoz a téveszméhez, hogy tudata örök és külső események által irányított. A felismerés továbblendíti az embert a szenvtelenség és a nem-azonosulás felé.

A gyakorló mindeközben nem tesz aktív lépéséket a kedvezőtlen tudatállapotok ellen. Ez a szemlélődés különösen befogadó jellegű, ezért nem feladata semmilyen értékelés és ítélkezés, hanem csak a működés mögött meghúzódó folyamatok felismerése, és az azokkal való megbékélés. A radikális elfogadás lehetővé teszi, hogy a jelenségek ne meneküljenek el taszító hozzáállásunk miatt, illetve ne idomuljanak „énünk” kicsinyes vágyaihoz, hanem fel merjék tárni magukat előttünk. Ezáltal olyan megfigyelésekre is szert tehetünk, amik a közönséges tudatállapotok előtt rejtve maradnak. A közönséges elme működése során figyelmen kívül hagyja, ami személyes integritását veszélyezteti, identitását sérti, amit fenyegetőnek talál, és magához édesgeti mindazt, ami összetákolt „énjét” kényezteti, hamis önazonosságát fenntartja.

A tudattartalmakat amúgy sem lehetséges az elmén kívülre tolni, csak a mélyére, az éber tudat által láthatatlan tartományokba, ami különösen veszélyes: az egyéni és a kollektív tudattalanba űzött, rejtegetni ítélt dolgok romboló hatása láthatatlan marad, és észrevétlenül meghatározzák az emberek és társadalmak sorsát.

Figyelmünket nem a tudat jelenségeire, hanem az őket létrehozó szándékokra kell irányítanunk, majd a felismert szándékot függetlenítenünk kell az azokat létrehozó egyéntől, személyiségtől, azaz önmagunktól. Ahogyan éberen felismerjük, mikor felemeljük egy kezünket, ezért lehetőségünk van azt letenni és felemelni a másikat, úgy lehetőségünk van máshogyan látni szándékainkat, gondolatainkat, érzelmeinket, magunkat, valamint máshogyan cselekedni, ha odafigyelünk.

A tudatállapotokat felsoroltuk az előző bejegyzésben, most nézzük őket részletesen.

A „közönséges” tudatállapotok
- vággyal teli
- haragos
- zűrzavaros
- szétszórt

Az első három a szenvek, vagy három gyökérok (lásd korábbi bejegyzések). Őket figyelve lehet legjobban észrevenni a kedvező és kedvezőtlen jelenségeket. E képesség fejlesztése a hétköznapi viselkedés során is megbízható útmutató, mert felébreszti az erkölcsi érzékenységet, mely az Ösvényen járáshoz elengedhetetlen. A szatipatthána szútta mindegyik tudatállapotot annak ellentétpárjával mutatja be, ám ez a tagadás tágabb jelentéssel is bír. A „vágytalanság” nem csak a vágy hiányát jelöli, hanem a bármi birtoklásának képzetétől való megszabadulást is. A „haragtól való mentesség” a Négy Mérhetetlen ismeretét is feltételezi, tehát legfőképpen a szerető kedvesség alapozta életvitelt. A „zűrzavar” ellentéte nem csak a zavarodottság hiányát, hanem éberséget, tiszta látásmódot, összeszedettséget és felülemelkedett egykedvűséget is jelent. A három gyökéroktól való mentesség tehát önmagában kevés, hogy az ember „szentté” (szanszkrit.: arhattá) váljon, meg kell valósítani az ellenkezőjüket is. Majd végül kevés, hogy mindezek csak egy-egy pillanatra merüljenek fel a tudatban, hanem elérendő, hogy a közönséges tudatállapotok pozitív pólusainak megfelelő életmód a tudat általában vett helyzetére, teljes egészére kiterjedjen.

A negyedik, a beszűkült és szétszórt tudatállapot negatív. A beszűkültség a tompaság és tunyaság, a szűklátókörűség, míg a szétszórtság az érzéki örömök hajszolásának, és az elemi, a teljes lényt átható nyugtalanságnak a következménye. Mindkettő gyengeség, végül is a spirituális ostobaság eredménye, tévedés, a nemtudás alapú élet velejárója. Ellentétük a világos érzékelés, belátás, szellemi erő.

A „magasabb” tudatállapotok
- tágas
- meghaladhatatlan
- összeszedett
- megszabadult

A magasabb tudatállapotok az előzőeknél általában kiterjedtebbek, nagyobb látószögűek, de a különbség inkább minőségi: a helyes megkülönböztetés szerint ezek állapotok azok, amelyek az elmélyedés mélyebb szintjein jelennek meg.

A tágasság azt jelenti, hogy a gyakorló széles területet képes átlátni, mind a meditációban, mind azon kívül, a hétköznapi működése során. Többet tud és lát, többet ért, mint a kevésbé gyakorlott lények. Természetesen itt sem az ismeretek mennyisége számít, és azok halmozása nem is jelent megoldást. A „több”, a „tágasabb” a lényeglátás mélységére, minőségére vonatkozik.

A meghaladható tudatállapotok közös jellemzője, hogy bármilyen magas értéket is jelentenek, mindig van egy náluk fejlettebb, szélesebb, összetettebb, világosabb tudat, ahonnan visszanézve látszik a korábbi állapot teljes terjedelmében, és az is jellemzi, hogy ez fordítva nem igaz, tehát a fejletlenebb tudatállapotból nem mérhető fel a magasabb, annak teljes mélységéig. Vigyázni kell ezzel a gondolattal, mert könnyen vihet minket valamilyen ezoterikus, bölcsességet méricskélős tévútra, ahol a beavatási és tudásszintekről hadováló tévtanítókat találjuk. Elég, ha annál maradunk, hogy a meghaladható tudat még tud fejlődni (és ehhez teljességében kell ismernie jelenlegi tudatállapotát), a meghaladhatatlannak pedig már nem kell: és nem azért, mert már mindent „tud”, hanem azért, mert magának a „fejlődés” fogalmának az ürességéről bizonyosságot szerzett. A meghaladhatatlan nem képességeit fejlesztette tökéletesre, hanem a felülmúlhatatlan tudati egykedvűség és éberség állapotába jutott. Valamiféle felébredettség, ami visszatekintő tudással bír korábbi kötött állapotaira.

Az összeszedettség a teljes elmélyedés. Nincs már szétszórva benne sem dolog, sem jelenség, ez a szamádhi, a tökéletes és teljes képesség. Az a fény, ami mindent bevilágít, ami elől nem marad rejtve semmi, bármilyen eldugott sarokban is lapul, ami nem szorított háttérbe semmit, de nem is emelt fel. Annyira mindent ért, hogy már nem ért semmit; minden a birtokában van, ezért végre nincs tulajdona; nem birtokol, így már nem veszít el soha semmit; nincsenek tulajdonságai, ezért minden név rámondható.

A megszabadult tudat a teljesen, tökéletesen, maradék nélkül felébredetteké. Itt már elfogynak a jelzők. Ez a maradéktalan szabadság a legtöbb, amit egy lény elérhet, és egyben a legtermészetesebb, az egyetlen valódi állapotunk. Amíg a tudatunk nem megszabadult, addig csak béklyózott, homályban tébláboló elveszettek vagyunk, semmi más.

A Buddha nem bonyolódott spekulációkba, hanem józan paraszti ésszel, emberi intellektussal, analitikus módszerekkel indult neki az Ösvény ezen tagjának is. Vagyunk mi, adott a tudatunk, és kaptunk eszközöket a tanulmányozására. Felfoghatatlan pazarlás nem használni ki ezt a csodás, egyszeri lehetőséget.

A tudattárgyak és tartalmak csak üres buborékok, puszta levegő. Mindegy a „mit”, a fontos a „hogyan”. A tudat szemlélése mentes minden misztikumtól. Ennél egyszerűbb és természetesebb feladatunk még nem volt, de ennél fontosabb sem lesz soha.