Tegnap kaptunk jelzést róluk. A Szörnyeteget, azt a makacs kis dögöt, szerencsétlen kis nyomorultat nemrég elkapták és kivégezték. De előtte megalázta a város, kiröhögték a senkiháziak, a nők, a hivatalnokok visongva mulattak szánalmas vonaglásán. Az egész tér felhördült, és csiklandozó, bizsergő kéjt élt át, mikor levágott feje legördült a színpadról.

De jelzést kaptunk, hogy a nősténye és a kölyke még él, egy odúban, egy pincében húzták meg magukat egy elhagyott, városszéli ház mélyén, ott kapták el őket. A fiúkkal felkészültünk, összeszedtük a fegyvereket. Nem kellett mondanom nekik semmit, csendesen csomagoltak. Profi anyabaszó mindegyik, feszült figyelemmel készítették elő a puskákat és a tankot. Gyorsan odaértünk, és jelzésemre ketten bementek a házba. A két őrre nem pazaroltak lőszert, az egyiknek elvágták a torkát, a másikat hátulról fejbe vágták, majd tussal szétzúzták a fejét. Kihozták a nőt és a kölyköt, a tankba segítettük őket, és indultunk a rejtekhely felé. De ezek a mocskok kiszagolták, és fegyveresek ugrottak elő a sarkok mögül. Ilyenkor jön jól a gépágyú a páncéloson. A kerekek és az ablakok golyóállók, de a teteje gyenge pont. Oda én álltam. Imádom az 50-es kaliberű gépágyút, mert az nem kérdez, és nem érvel. Amelyik faszt eltaláltam vele, annak vagy a végtagja szakadt le, vagy a feje, de a testükből is kitépett öklömnyi darabokat.

De kurva sokan voltak. A tankkal is eltapostunk sokat közülük, ám a cél előtt csak elakadtunk. A Kölyök ugrott ki először, az egy rohadt harci gép, még földet sem ért, de már az egyiknek a torkába állította a szuronyt. Kicsit felemelte, és utána küldte le a pengéről a hörgő mocskot egy egyenes rúgással. Eddigre már én is az aszfalton álltam. Az elsőnek a térdét rúgtam szét, és amíg sikoltva előrehajolt, volt időm a csákányt a tarkójába állítani. Tapasztalat, hogy a gerincben elakad a vas, ezért nem rángattam ki belőle, hanem a karabéllyal osztottam körben a halált. Fontos, hogy ne fejmagasságban lődd a geciket, hanem mellkasnál, és kicsit rogyassz, hogy könnyebben kitérj a támadások elől. Fasz tudja mennyit, vagy ötvenet hidegre tettünk a kedves városlakó patkányok közül, mire végre áttörtünk. A tököm tudja, miért akarják ennyire a nőt és a kölykét, de rábasznak, ha tőlünk akarják elvenni őket. A Benga meg a Kölyök maradt hátul, esküszöm, ezek élvezik. A Benga éppen üvöltve veri a földön az egyik elöljáró házi pribékjének a fejét egy téglával, pedig az a fasz már egy perce tuti, hogy hulla. Én addig betöröm a menedék ajtaját, és van időm állványra állítani a gépfegyvert. A hat cső egy perc múlva kifelé néz, aki itt be akar jönni, annak a saját tökei robbannak az arcába. De ez csak egy darabig tart ki, elfogy a lőszer, ezért beljebb megyek felállítani a második védelmi vonalat aknákból. A harmadik vonal mi leszünk. Kurva sokan vannak a vérszomjas, begőzölt faszkalapok, ezért egyikőnk sem gondolja, hogy innen élve kijön, de biztosítunk időt a nőnek meg a gyereknek eltűnni. És osztjuk a halált. Az én tökeimet mire megszerzik, már száznak dugom fel a sajátját.

Azt akarom hinni, hogy ez a városnak csak az egyik arca. Tegnap még egy szelíd patak partján ültünk a fiúkkal, tűzön sütöttünk, és volt ott néhány lány is. Ők is a városból jöttek, a családjuk földműves vagy kereskedő, és hétvégéken nyugodt csendességben élik meg az istenük napját. Vannak közöttük rossz emberek, de mégis rend van, bár mesélték, hogy a városban bizalmatlanabbak és merevebbek lettek a lakók. Több a veszekedés, kevesebb a szerelem, de erre nem számítottunk. Csak védeni és figyelni jöttünk a srácokkal, nem azért, hogy másnap a lányok családját aprítsuk fel biohulladéknak a város addig álmos utcáin.

Oké, visszaért a két srác, bezárhatjuk a réseket. Ajtót, ablakot bedeszkázunk, mert az utca végén az őrjöngő városlakók már özönlenek a menedék felé. Baszdmeg, ezek kurva sokan vannak. Rákiáltok a Sakálra, hogy vigye a tetőre a másik gépágyút, de szólnom sem kellett, ez a harcban edzett démon már iszkolt fel a halálosztóval. Alig egy perc múlva hallom az ágyú kedves, mély kelepelését és a támadó horda halálsikolyait, ami elvegyül a húsukba csapódó lövedékek ismerős hangjával. Ezt már szeretem. Kinézek két deszka között a résen, és örömmel látom, hogy derékig állnak a városlakók hullái.

Az egyik külső ajtóhoz rohanok, mert félig betörték. A kurva anyjukat, mik ezek baszod, miért akarják ennyire annak a két szerencsétlennek a halálát? Nem volt elég még nekik a kínból, a vérből és a szenvedésből? Nem élvezkedtek még eleget más fájdalmán? De nem, jönnek, mert ilyenek ezek, csak a bosszút és a maguk rendjét akarják, de mást kapnak, mert az elsőnek, amelyik a résen benéz, egy kést baszok a szemébe. Ha hirtelen kirántod, akkor a hanyatt eső hulla nem viszi magával a fegyvert, így a következőnek, amelyik derékig már bent van, alulról a torkába tudom állítani a pengét. Ez a girnyó viszont már viszi a kést, mert az agyhoz rögzített nyelvből nehéz kirántani a tőrt. Törik be az ajtót, sokan vannak, ezért spórolok a golyóval: csak az arcok közepébe lövök, mert ha nem is döglenek meg, de tuti megállnak vonyítva és üvöltve, addig van időm újratölteni. A Róka, ez az öreg anyabaszó, régi harcostársam jön segíteni, és elsőre egy kibaszott bozótvágóval kettéhasítja az egyik faszszopó fejét, de úgy rendesen, homloktól torokig, aztán a kemény, inas kezével addig csapkod, amíg csont, hús és agycafatok nem borítanak mindent. De szerencsére nem a miénk, addig jó, kicsit fellélegezhetek, de beljebb kell vonulnunk.

Honnan a kurva anyjukból jön ennyi, azt hittem, hogy a várost mégis csak békés polgárok lakják javarészt, de csalódnom kell, mert vérgőzös állat mind. Ezek széttépnék és felzabálnák a nőt és a kölyköt, de rábasznak, mert előbb bennünket kell. Azok már remélem, hogy mostanra elég messzire járnak. Miért laknak ezek itt mind, a városra ereszkedő szürke, mocskos, nyirkos felhő alatt, mely elzárja őket a fénytől és a levegőtől? Lehet, hogy csak ezt értik, csak ebben tudnak élni, és elpusztítják, amit nem ismernek. Inkább megdöglenek és felégetik a világot, de nem néznek szembe önmagukkal. Hát akkor majd mi a srácokkal megmutatjuk nekik, hová vezet az őrjöngő makacsság.

Átveszem a tetőn a gépágyút. Úgy hullanak, mint a legyek, sok mocskos csatát láttam, de ilyen beteg rohadékokat még nem, ezek inkább elpusztulnak, de nem engedik el, amit utálnak. Kifogy a lőszer, feladjuk a tetőt. A belső helyiségbe szorulunk. Összenézünk. A Kölyök röhögve leengedi a fegyvert, koppan a padlón, kihúzza a félméteres kését, és megnyalja. A Benga rám néz és bólint, mind tudjuk, hogy itt döglünk meg. Nem baj, megérte. Valaha szelíd voltam, jámbor, és bíztam a dolgok jóra fordulásában. Hát nem sikerült, ezekkel nem lehet beszélni, kivégezték a Szörnyeteget, és fel akarták koncolni a családját. Le kell játszanunk. Most mi pusztulunk el, de a harc örök, és nekik sem jósolok nagy jövőt, így nem, így nem jutnak messzire. Elhullanak majd egyszer ők is.

De ez most a mi halálunk napja. Betörik az ajtót. Az elsőnek az arcába vágom a puskatust, egy rúgással eltöröm a térdét, és az összecsukló test torkára lépve az orrát egy ütéssel az agyába tolom. A következőnek a hasába vágom a kést, és hirtelen mozdulattal felrántom az alsó bordaívig. Egy torokra mért ütéssel lelököm a vasról, hogy a következőbe márthassam. Körülöttem a fiúk is hasonlóan dolgoznak, üvöltve. A Kölyök esik el először, aztán a Benga, a Sakál, majd a Róka, végül egyedül maradok. Ezek a résekből, a tetőről, az ajtókból, ablakokból ömlenek felém. Felemelkedek a vérből és a hullákból, a kitépett zsigerek és szétzúzott testek halmából, és kibiztosítom a gránátövemet. Hat gránát aktiválódik, hat kicsi bomba. Dögöljenek meg hát legalább azok a mocsok gecik, akik bejutottak. Még egynek, amelyik először elér hozzám, egy ütéssel eltöröm a gégéjét, egy másikat hatalmas csapással földre küldök, és talppal szétzúzom a fejét, amikor a gránátok felrobbannak. A szilánkok széttépnek mindnyájunkat, és darabjaink elkenődnek a szoba falain.

A Szörnyeteg nője és kölyke megmenekült. Elég időt kaptak, átvágtak éjjel az erdőn, átúsztak a folyón, és most egy másik hely felé tartanak, ahol talán békében tudnak élni. Remélem, nem kell örökké menekülniük. Megérte.