A buddhizmus fő gondolata a dukkha, amit részben tévesen, részben helyesen szenvedésnek fordítanak. Ahogyan a krisztusi szeretet-eszme is kozmikus értelemben a mindent átszövő és mozgató egyetemes erő, de hétköznapi értelemben az emberek közötti szeretet-érzés, úgy a dukkha is egyfelől a világot uraló és létrehozó szabálytalanság, kizökkentség, tökéletlenség, másfelől a primer fájdalom, gond és szenvedés. A dukkha a Négy Nemes Igazság első igazsága és lényege; kimondja, hogy van dukkha (17. bejegyzés). Valami vanságának a feltétlen állítása nagy szó egy olyan vallásalapító részéről, aki minden jelenség magavalótlanságát hirdette. A szenvedés, a kizökkentség alaptörvényként való megnevezése miatt a buddhizmust gyakorta negatív, pesszimista vallásnak nevezik. Sokan e miatt kerülik, mert félnek a szomorúsággal, a kilátástalansággal, szenvedéssel való foglalkozástól, és reményt, megoldást keresnek az élet nagy emberi problémáira. Pedig a buddhizmus nem pesszimista, nem optimista, hanem realista. A világ ember által megismerhető végső igazságait tárja elénk, az elérhető legvégső határokat járja be. Az útközben fellelt igazságok pedig számunkra paradoxonok, olyannyira nem ránk szabottak, idegenek, hogy az ember, akire a világ törvényei mégiscsak vonatkoznak, megdöbben és felnevet. Rájön, hogy alig múlik rajta valami, és az örvénylő létezésnek leginkább csak derűs szemlélője lehet, ha kedélyét, életörömét és egészségét meg akarja őrizni, és ha nem akarja döbbenetét és félelmét élethazugságokkal elfedni. Buddhista gyakorlóként ráébred, hogy egyetlen igazságot sem képes teljes mélységéig megérteni, nemhogy kifejezni vagy megvalósítani, ezért csak annyit tehet, hogy igyekszik meghatározni, mi nem tartozik a vizsgált jelenséghez, dologhoz vagy igazsághoz. Ha már megnevezhetetlen, hogy „mi az”, akkor legalább azt jelöljük meg, hogy „mi nem az”. A pozitív állítások végül mindig védhetetlenek, és csak a tévedéseket szaporítják, a nézetek szövevényét bonyolítják, a nemtudás sötétségét mélyítik el. Legyen az filozófia, vallás, hit vagy tudás, mind meginog és ledől. Persze hasznosak, a hétköznapokat érdekessebbé és jobbá teszik, a kultúrát építik, de ha a végső igazságot keressük, nem érnek sokat. A negatív állítások sem alkalmasak megdönthetetlen törvények leírására, magukban semmit sem érnek, de legalább valaminek a nem-létét, nem-igazságát, magavalótlanságát állapítják meg, melyek nagyobb valószínűséggel helyes kijelentések. Természetesen a negatív bölcsesség alkalmazásának értelme nem a tévedés kockázatának elkerülése, hanem az utolérhetetlen valósághoz való egyre közelebb kerülés.

A negatív bölcsesség mintha nem adna, csak elvenne. Ez azonban nem igaz. Bár látszólag nem teremt, nem épít, de a hazugságok, a tévedések, a nemtudás egy-egy darabkájának leleplezésével a megmaradó tudást igazabbá teszi. Elveszi a felesleget, hogy a legkevesebb felesleges maradjon. Nem állítja, hogy valamit is tud, de meghatározza, ami biztosan nem igaz. Végül a legmélyebb bölcsesség, az üresség tanítása elvesz mindent, amikbe kapaszkodtunk, amikre támaszkodtunk, amikhez kötődve szárnyaszegetten a talajon vergődtünk. A negativitás nem rossz, fájdalom vagy kárhozat, nem a boldogság és a szépség ellentéte, hanem módszer. Az egyetlen állítás, amit tisztességgel kimondhatunk.

Emberek vagyunk, és jól tesszük, ha életünk során az örömöt keressük, a szenvedést kerüljük, ahogyan nagy Tanítónk is a szenvedést megszüntetni érkezett. Elkorcsosulnánk a végtelen szenvedésben, de ugyanígy a vég nélküli örömben is. Mit kezdenénk, ha örök boldogságra lennénk ítélve? Milyen gyorsan omlana össze az emberi psziché, ha kénytelen lenne boldognak lenni? A mennyekben mikor unnánk meg a csendes elégedettséget, ami végleg magunkba és érzékeinkbe zárna? A legnagyobb gyötrelem nem a mennyek és az örök boldogság ígérete?

A trilaksanáról, a létezés három jellegzetességéről sokat írtam (28-30. bejegyzés), mert minden buddhista tanításnak az alapja. A buddhizmussal foglalkozók gyakori tévedése, hogy az alaptanításokat kezdőknek való bevezetőnek tekintik, amiket a haladó tanítványok már letehetnek, mikor úgy vélik, hogy megértették, és foglalkozhatnak a „fejlett” tanításokkal, a zennel, a tantrával. Ám a valóság az, hogy utóbbiak eszközök és utak, hogy az „alaptanításokat”, a buddhizmus velejét és lényegét egyszer megérthessük. A Buddha azért beszélt a három jellegzetességről, az öt halmazról, a Négy Nemes Igazságról, a Nemes Nyolcrétű Ösvényről már tanítói útja elején és később is gyakran, mert ezek a buddhista gondolat lényegei. Minél többet foglalkozom a buddhizmussal, annál jobban megértem mélységüket, mindenre kiterjedő, alapvető igazságukat, és kezd lefoszlani rólam a sok egyéb okosság, tudás és ismeret, melyek könnyedén válnak téves nézetekké.

Nézzük meg a három jellegzetességet, a mulandóságot, a dukkhát és a magavalótlanságot abból a szempontból, hogy miért félnek tőlük az emberek, mit okoznak bennünk. Nézzük meg, hogyan keverik össze az emberek a negatív viszonyulásaikat a negatív bölcsesség szent módszerével. Vizsgáljuk meg, milyen gondolattársítások, félelmek, érzések ébrednek az emberekben, mikor egy gyémánttörvénnyel szembesülnek, és adjunk tanácsot, hogyan lehetséges a félelemből fakadó ellenállást feloldani, hogy az igazság elfogadható legyen. Soroljuk fel a legfélelmetesebb, legnegatívabb élményeket a három jellegzetességhez kapcsolódóan, és lássuk meg, hogy nem kell tőlük félni. Lássuk, hogy a negatív bölcsesség nem negatív érzést, kijelentést jelent, hanem a felesleg elvételét, ezért az emberben ébredő ellenállás, negatív érzés nem valós, és nem a három jellegzetességről beszél, hanem a viszonyuló ember tévedéseiről.

Mulandóság

Változékonyság – Érzés: félelmet kelt, hogy nincs egy stabil és örök pont a végtelenben, amihez köthetnénk magunkat. Feloldás: képzeljünk el egy örökké stabil pontot, amitől nem tudunk elszakadni, ami soha többé nem ereszt, és lássuk be, hogy az lenne valóban rettenetes.

Megfoghatatlanság – Érzés: nem lehet megnevezni semmi állandót. Feloldás: a név és a mögötte lévő esetlegesség, nézethalmaz vizsgálatával láthatjuk, hogy a megfogni kívánt nem is létezik.

Megbízhatatlanság – Érzés: ami folyamatosan változik, arra nem lehet építeni. Feloldás: minden külső erő csak illúzió, az ember képzeletének terméke, de lehetünk önmagunk menedéke.

Kilátástalanság – Érzés: az élet és a jövő tervezhetetlen, ha semmi sem örök. Feloldás: annyi esemény, veszteség ér minket, legvégül a halál bizonyosan mindent eltöröl, de szerencsére, bár a múlt és a jövő nem létezik, a jelen a miénk, és ez minden pillanatra igaz.

Értelmetlenség – Érzés: ha semmi sem változatlan, akkor minden emberi cselekvés felesleges. Feloldás: itt és most hatni, segíteni és jobbítani tudunk, a jelen szenvedését csökkenthetjük, és végül is minden pillanat egy-egy jelen.

Bizonytalanság – Érzés: magunkban és a környezetünkben sem bízhatunk, mert minden megfoghatatlan. Feloldás: a bizonyosság keresése csak rémült kapaszkodás, bátran az áramlatba merülhetünk, mert eddig is azt tettük, ha nem is voltunk a tudatában, és mégis élünk.

Veszteség – Érzés: ami elmúlik, örökre elveszítjük, és e törvény szerint minden tulajdonunkkal, szeretett lénnyel ez fog történni. Feloldás: soha, de valóban, soha semmit nem birtokoltunk még, mert megnevezni sem tudtuk, nemhogy magunkhoz kötni, ezért el sem veszíthetünk semmit soha.

Végtelenség – Érzés: minden állandóan múlik, változik, ez a folyamat megállíthatatlanul örökké tart, nincs benne helyünk. Feloldás: a végtelen, a véges csak egy szó, és mivel kezdet és vég, továbbá a kettő közötti folyamat is illúzió, csak a jelen létezik, amiben otthont találtunk, amiben éppen most is otthon vagyunk.

Menthetetlenség – Érzés: a változás mindenre vonatkozik, arra is, ami kiragadhatna minket a folyamatból. Feloldás: ahová kiragadhatnának, szintén változékony, ha pedig örök, akkor fagyott és halott, ahol nem szeretnénk, de nem is tudnánk létezni.

Reménytelenség – Érzés: ha nincs örök és véges, akkor nincs egy végső pont sem, ahová érdemes lenne eljutni, amiért érdemes lenne törekedni. Feloldás: képzeljünk el egy végső, mozdulatlan, változatlan pontot, ahonnan nincs út sem tovább, sem visszafelé, és értsük meg, hogy egy ilyen pont lenne a valódi reménytelenség.

Dukkha

Szenvedés – Érzés: rossz élmények, rossz érzetek, fizikai, lelki gyötrelem, képzelt vagy konkrét szenvedés, mind osztályrészünk. Feloldás: legtöbb szenvedésünk téves vágyainkból, hamis elképzeléseinkből fakad, a konkrét testi-lelki fájdalmaink pedig idővel enyhülnek vagy megszűnnek, mert végül mindent képesek vagyunk elviselni.

Befejezetlenség – Érzés: semmivel sem végzünk, értelmetlenek a cselekedeteink, az egész életünk, és ez kínt okoz. Feloldás: igen, végső soron értelmetlen minden, ha a jövőbe helyezzük, mert sem a jövő, sem a végső értelemben vett hasznosság nem létezik, de a dolgok „tökéletlenül” is tökéletesen működőképesek a jelenben is.

Tökéletlenség – Érzés: semmi sem olyan tökéletes, ahogyan elképzeltük, ahogyan elvárjuk, ahogyan szerintünk lennie kellene. Feloldás: a tökéletesség csak egy mítosz, ráadásul meghatározhatatlan, tipikusan emberi ábránd, mely legnagyobb gőgünk és hiúságunk, és leginkább tükrözi kozmikus méretű nemtudásunkat.

El-nem-készültség – Érzés: bármennyit dolgozunk, sosem készülünk el, pedig az életünket áldozzuk néhány ügyért, és ez szomorúságot, szenvedést, reménytelenséget okoz. Feloldás: a „kész” fogalma szintén sajátosan emberi képzelgés, mely még hétköznapi értelemmel felmérve is puszta tévedés, hiszen minden csak viszonylataiban értelmezhető, a viszonyítottak és az el-nem-készültek is.

Magány – Érzés: mind a földön, mind az égben társtalanok vagyunk, mert szeretetünk múlandó, kötődéseink bomlékonyak, és végül mindig egyedül maradunk. Feloldás: születésünktől halálunkig végleg saját tudatunkba záródtunk, magányunk megtörhetetlen, mégis képesek vagyunk több-kevesebb ideig békésen és boldogan szeretni, kötődni és segíteni egymást.

Gond – Érzés: mintha az élet csak megoldandó feladatokból, munkából állna, melyeknek sosem érünk a végére. Feloldás: feladataink java részét magunknak idézzük meg, hogy elkerüljük az élet valódi kérdéseivel való foglalkozást, és ne gondoljunk a halálra, ezért lehetőségünkben áll máshogyan viszonyulni mind életünkhöz, mind feladatainkhoz.

Rend-nélküliség – Érzés: szenvedést okoz, hogy a dolgokban nincs örök és megnyugtató rend, ami megvéd minket, és eloszlatja a kilátástalanságot. Feloldás: az örök változásban nem létezhet kötött és változatlan rend, ha mégis létezne, az lenne a legborzasztóbb pokol, az elkerülhetetlen és örök, rideg rend, amitől nem menthetne meg minket semmi, ráadásul pokoliságát fokozná, hogy ránk szabott, emberi, ezért torz és embertelen lenne.

Végesség – Érzés: minden véget ér, menthetetlenül a nemlétbe zuhan, és értünk is biztosan eljön a halál. Feloldás: mint a végtelenség esetén, a végtelen és a véges is csak egy szó, mivel kezdet és vég, továbbá a kettő közötti folyamat is illúzió, ahogyan csak káprázat az élet és a halál is.

Törvénytelenség – Érzés: nincs isten, nincs örök törvény, amibe kapaszkodhatnánk, hogy a mennyekig emeljen. Feloldás: ha lenne egy örök isten, aki feltételeket szab és ítél, kinek döntése megfellebbezhetetlen, büntetése örök, a jutalmat ő szabja meg, hát mind inkább a felmentő halálért könyörögnénk.

Örökkévalóság – Érzés: mégis létezik egy felsőbb hatalom, akinek hatalmában áll a szenvedést örök időnkre ránk mérni, egy bíró, egy erő, vagy csak egy érzéketlen folyamat, akinek, vagy aminek ki vagyunk szolgáltatva. Feloldás: az örök változás biztosan felold és kiszabadít, bárhová is kerüljünk, bárki vagy bármi is ejtsen rabságába, ezért szabadok vagyunk a véges és a végtelen alól is.

Magavalótlanság

Önvalótlanság – Érzés: nincs lelkem, nem is létezem, nem vagyok elkülönült létező, az életem egyszeri, el fogok veszni. Feloldás: létezem, tapasztalok, bár végső válaszokat a létezésemet firtató kérdésekre nem fogok kapni, de most és itt vagyok, ami már csodálatos és hihetetlen, tehát nincsen semmi baj.

Elszigeteltség – Érzés: nem tartozom sehová, ha nem vagyok megnevezhető, nincs lelki hazám. Feloldás: életünk során folyamatosan számtalan fizikai és lelki közösséghez tartozunk, nem is tudnánk kikerülni az állandó kapcsolódást.

Kiismerhetetlenség – Érzés: mivel én és a világ összes jelensége is magavalótlan, lélektelen, ezért mindenki idegen, még én is önmagam számára, semmit és senkit sem ismerhetek meg, elveszett minden bizalmam. Feloldás: megismerési képességeink hiányosak, tapasztalataink nemtudással szennyezettek, ezért nem is cél velük megismerni a világot, hanem inkább törekedni kell a tiszta megismerés képességére.

Üresség – Érzés: ha semmi nem tartalmaz lelki magot, akkor lényege sincs semminek, nekem sem, értelmetlen vagyok. Feloldás: a „lényeg”, a „mag”, de még a „lélek” is csak egy szó, melyek tévedéseken alapuló vágyainkon kívül nem jelölnek semmit, ám tagadhatatlanul létezünk, ami jó, és elegendő ahhoz, hogy boldogok legyünk.

Istentől elhagyottság – Érzés: ha nincs teremtőm, ha nem vagyok teremtett, istentől hazavárt lélek, akkor igazán és örökre elvesztem. Feloldás: rettegésünk az elkallódástól olyan erős, hogy képzeteket alkottunk magunkról és minket megőrző felsőbb hatalmakról, hogy aztán féljünk és függjünk tőlük, pedig a világ körülöttünk lakható, és ha nem is érezzük minden pillanatban, de most is éppen megtart minket.

Kiszolgáltatottság – Érzés: gyenge, sérülékeny lények vagyunk, betegségnek, bajnak kitettek, nem csak a felsőbb hatalmaknak, de még fizikai környezetünknek is kiszolgáltatottak, akik még lelkük isteni eredetének mítoszát is elvesztették. Feloldás: bár sérülékenyek vagyunk, de képesek vagyunk környezetünkkel harmóniában élni, boldognak lenni, adni és elfogadni, a mítoszokért pedig nem kár.

Halál – Érzés: a legnagyobb démon, a rettegett végső sötétség, az elkerülhetetlen megszűnés… mentsen meg valaki! Feloldás: felfoghatatlan, hihetetlen, csodálatosan oktalan a létezésünk, és mégis létrejött a Vanság, a világ és benne mi magunk, ezért bízhatunk, hogy az élet a létezés természete, és nem a halál.

Félelem – Érzés: a központi lényeggel, tovább öröklődő maggal, önvalóval nem rendelkező ember miben lehet biztos, ha nem figyeli és óvja az Ég, mi védi meg, hová meneküljön? Feloldás: önmagába meneküljön, mert bár nem létezik „központ”, „mag”, és a személy nem „öröklődik”, de tapasztalata, élete nyilvánvalóan Van, és akinek Vansága van, az itt és most a maga helyén tartózkodik.

Arctalanság – Érzés: nincs lelkem, önvalóm, tehát nincs nevem és formám, nincs meghatározottságom, el fogok veszni az arctalan áradatban. Feloldás: a név és a forma csak szavak, üresek, ember alkotta, jelenlegi fejlettségének megfelelő, összetákolt fogalmak, ahogyan az „én” és a „többiek” is, ezért ne ragaszkodjunk hozzájuk, élvezzük a létezés boldogságát.

Illúzió – Érzés: én magam, a többi ember, a tapasztalataim, a tapasztalt tárgyak, élők, dolgok és jelenségek mind káprázat, illúzió, semmi, csak álom és buborék. Feloldás: minden illúzió, de nem valóságukban, mert léteznek és Vanságuk van, csak nem olyanok, mint amilyennek látjuk őket, ám ez csak nevük és formájuk illúzióját bizonyítja, nem a Vanságukét.