Mint legutóbb megállapítottuk, a buddhizmus egy módszer-gyűjtemény. A többi vallással szemben – már amennyiben a buddhizmus vallásnak tekinthető – talán a legnagyobb újdonsága, hogy az első pillanattól kezdve az értelemre próbál hatni, módszereket kínál fel. Módszerei elméleti és gyakorlati természetűek: részletesen elmagyarázza, hogyan működik a megismerés, a tudat, az érzékelés, ismerteti a létezés problémáit, kérdéseit, és közben igyekszik minden akadályra, hamis kapaszkodóra rámutatni és leleplezni. De nagyon fontos, és ez a többi vallással való hasonlatossága, hogy eközben, bár a szellemet célozza, végig a szív felszabadítására törekszik.

Módszer és a cél összefonódik benne, mert módszere és egyben célja is a tudat felszabadítása és az én dekonstrukciója. Sőt, a dekonstruálás, szétszedés, elemekre bontás után szükségesnek tartja, hogy az elemeket megvizsgáljuk és megértsük. Még a zen, amelyik nem hajlandó az írások mentén haladni, csak az ember tudatára összpontosít, és nem analizál, hanem szintetizál, vagyis a világot egyben tekinti, még az is látni és érteni akar, mielőtt a folyamatokat tökéletesen elengedve feloldódik a taoban. A buddhizmus azonban ezen is továbbmegy: hol analizál, hol szintetizál, majd dekonstruál, ám a végén mindig destruál. A módszeres megismerés, válassza a gyakorló bármelyik módszert, nem sokat ér, ha aztán a darabokat vagy az egészet átlátva, felfedezve az eredményt magunkba építjük, elfogadjuk, hiszünk benne, azaz: ha kötődni kezdünk!

Az áhított cél elérésének vágya, a megszerzett eredményekhez, „erényekhez” való ragaszkodás természetes emberi reakció. Ám a buddhizmusban mindez akadály, zsákutca. Talán jobb, ha el sem kezdi az ember, mintha a Tanításban fejlődve egy idő után elégedetté válik teljesítményével és önmagával. Nagyobb tragédia ezen az úton el sem képzelhető, minthogy valaki az „én” lebontására indul (feltéve, ha nem csak divatot követve vagy megnyugvást keresve foglalkozik a Tannal) és útközben az énjét erősíti meg. Az „én” ugyanis, mint sokszor megállapítottuk, nálunk erősebb és csak rendkívüli odafigyeléssel és odaszánással kerülhetők ki cselvetései.

A buddhizmus ezért mindig destruál, vagyis a kialakult értékeket megkérdőjelezi, a hiteket megingatja, az eszményektől és elméletektől megfoszt, tulajdonképpen rombol. Nagy csapás ez azoknak, akik a szép külsőségeket látva a buddhizmus művelésébe szellemi és lelki épülésük érdekében vágnak bele! Akik hitet cserélnének hitre, vallást vallásra valamiben reménykedve, a megváltás módszertanát keresve, és nem hajlandóak előtte „megszenvedni” a lemondást, csalódni fognak. Olyan ez, mint a keresztény menyország: megtisztulás, tehát valamiféle én-vesztés nélkül nem lehet belépni, terhelt, „bűnös” személyiségünkkel a mennyeket szennyezni. Ilyenformán a buddhizmus igazságait, a ragaszkodás-mentességet sem lehet elérni azzal, ha nemesebb és nekünk valóbb igazságot keresünk, amihez majd ragaszkodhatunk. Csak a földig rombolt lélekben lehetséges építkezni.

A buddhizmus és a kereszténység, talán minden vallás végső célja az „én” dekonstrukciója, majd destruálása. Ám a kereszténység, és általában a teista vallások az „ént” megalázása után is végső egységnek, léleknek, átmannak tekintik, és egy felsőbb hatalomnak való alárendelődéssel igyekeznek megmenteni, addig a buddhizmus a világot megismerni, belátni szeretné, hogy énjének nem-valóságát átélve elengedhesse a folyamatok feletti kontroll kényszerét.

Céljaként mindez kijelenthető, de mivel a tudat felszabadítását nem mennyiségi, minőségi vagy bármilyen fogalmi, esetleg természetfeletti módon akarja elérni, hiszen azok a legnemesebb cél elérésére alkalmatlanok, ezért már módszerének is az egyetlen működő eljárást, a tudat felszabadítását választja, és a szabadság fokának növelésével akarja elérni a teljes szabadságot.

Ezért bár beszél hamistudatról, de azon nem az igazságtól eltért, az egyetlen valótól eltévelyedett, hazugságban járó tudatot érti, hiszen ilyen örök igazságot nem ismer el, hanem hamistudatnak nevez mindent, ami egyáltalán feltételezi az igazság és a hamisság kettősségét vagy bármelyik önálló létezését. Ebben az értelemben az igaztudat is hamistudat.

A buddhizmus tehát nem választja szét a létezést egy állandó, felsőbb hatalom vagy a hatalom szavát hordozó próféta által megfogalmazott vagy kijelentett igazságra, és az azzal szemben álló nem-igazságra, hamisságra, hanem elveti az örökké létezők fogalmával együtt a múlhatatlan igazság képzetét is, és ezzel együtt természetesen nem ismeri el az állandó hamisság, nem-igazság elképzelését sem