42. És ez így jó, és ez így szép

A Buddha látta, hogy a tudatokban a világ tökéletes akar lenni. Az érző lények a létezést hibátlannak, szeplőtelennek, tisztának akarják. Öröknek szeretnék, kényelmesnek, magukhoz-valónak, ami szolgálja és megvédi őket, olyannak, ami jóllakatja szemüket és érzékeiket, és sosem múlik el. Dolgoznak, fáradnak, áldoznak és könyörögnek a világnak, hogy a rossz eltűnjön, a jó ne változzon. De a Buddha látta a fehérre meszelt falak aljára felrakódott sarat, a lehullott vakolatot, a téglák között kitartóan munkálkodó enyészetet. Látta a testek lassulását, az élők elmúlását, a nem élők megjelenését. Látta, hogy a dharmák, jelenségek, részecskék, minden kicsiny egymást benövi, elfogyasztja, másba olvad, eltűnik, felbukkan, a másikba zuhan, vég nélkül a zúgó világban. Változás követ változást, semmi nem marad meg, semmi nem marad ugyanolyan. Apró és hatalmas mind része ennek, és ez megállíthatatlan. És a Buddha azt mondta, ez így jó, és ez így szép.

A Buddha látta, hogy a lények és dharmák szenvednek ettől. Karcolja őket a világ, töri őket a törvény, mert magukba záródtak. Nem látnak, nem értenek, csak menekülnek, bújnának. Rögzítenék a megállíthatatlant, felépítenék az örök létezést, majd újra csalódnak és szenvednek. Mint a viharos tengeren hányódó fuldokló, ki a vihart akarja eltüntetni, és a tenger cseppjeit helyhez kötni, hogy uralhassa, hogy biztonságban lehessen. A dharmákat a karma tépi, a létezőket a fájdalom, amit maguknak teremtettek, mikor énjükre rácsodálkozva szerelmesek lettek belé. Azóta kín és öröm között vergődnek, és nem éreznek már semmit igazán. A Buddha látta, hogy ez a világ rendje, és a tévedés következménye. És a Buddha azt mondta, ez így jó, és ez így szép.

A Buddha látta, hogy a lények az énjükhöz ragaszkodva szenvednek, mert nem értik az örök mulandóságot. És a Buddha kereste az ént, azt a magot, azt a lényeget, amit a lények úgy féltenek, annyira szeretnek. Kereste az állandót, a megismételhetetlent, a soha-nem-múló egyszerit, ami elkülöníti egymástól a születetteket egyszer és mindenkorra. És látta, hogy nincs ilyen, mert ez is mulandó, ez sem örök. Látta, hogy látszat, hogy nincs helye az el-nem-múlónak sem a testben, sem a lélekben, sem a szellemben. Nincs helye a földön, nincs helye az égben, sem az ég alatt. Nem született meg, nem hal meg, mert sosem volt, és a dharmák, mik a látszatokat okozták, azok egymást benövik, elfogyasztják, másba olvadnak, eltűnnek, felbukkannak, a másikba zuhannak, vég nélkül a zúgó világban. Nincs én, amit óvni és megőrizni lehetne. És a Buddha azt mondta, ez így jó, és ez így szép.

Majd felállt, és elindult elmondani ezt az érző és szenvedő lényeknek, hogy segíthessenek magukon, ahogy tudnak.