52. Te

Fejlődésedért, romlásodért, gondolataidért és tetteidért senki más nem felelős ezen a világon, csak te. Mindegy, kinek születtél, mindegy, mi történt veled életed során, mindegy, mit követtek el ellened, mindegy, ki lettél, és mik a lehetőségeid, egészen egyszerűen nem lehetséges, hogy bárki más, akármilyen kicsiny mértékben is, gondolataidért vagy tetteidért okolható legyen. Másnak nincs semmilyen befolyása ön-tudatod felett. Sem az anyagi, sem a hétköznapi, sem a lelki, sem a szellemi szférában nincs érdemi hatásunk mások dharmikus állapotára, ezért csak te magad vagy oka és következménye mindennek, ami történik veled. Ez a karma tana. A szamszárában ütjük vagy szeretjük egymást, vonzzuk, taszítjuk, vagy észre sem vesszük a jelenségeket a létezés három jellegzetességének természete szerint, de ez nem hat a dharmikus állapotunkra, a buddha-természetünkre. A másikra gyakorolt befolyás csak látszat, karmikus káprázat! Ez csak látszólag mond ellent a nemrég tárgyalt karmikus, közösen álmodott világról szóló megállapításnak, ugyanis a közös zsákból is te veszed ki a karmikus gyümölcsöt, te húzod magadra a következményt. Az egyéni és a közös következmény is veled történik meg, megélése csak a tiéd, az élmény nem hagyja el tudatod határait. Semmi nem hagyja el tudatod határait a karmikus világban. Te magad vagy a világ, a tudatod a világegyetem, létezésed zárt, születésed, életed és halálod is tökéletesen és végérvényesen csak te vagy. Ezen a helyzeten semmi, sem te, sem isten nem változtathat, amíg a szamszára része vagy, amíg a karmikus világ része vagy. A káprázat világában megváltoztathatatlanul egyedül vagy! A hagyományos módokon nincs menekülés: a halál, a túlvilág, a mennyek, maga Isten mind a káprázatvilág része, a te illúzióvilágod része. Jól értsd: a szamszárában a valóság is káprázat. Az észlelőnek mindegy, hogy az érzékelt világ valóságos vagy délibáb, mert az érzékelése, ami káprázat-jellegű. Evilág, túlvilág, anyag vagy az isten mind csak pihenők, megállók, tévutak. Annyit tudsz róluk, annyira léteznek, amennyire a tudatod megteremtette őket. Számodra mindig csak annyira lesznek elérhetőek, amennyire a te tudatod be tudja fogadni őket. Egyszer szembe kell nézned ezzel. Ezt értsd meg, ezt fogadd el, mert a betegség felismerése után következhet csak a gyógyulás.

Ebből nem következhet más, mint hogy senki nem felel mindenkori állapotunkért, csak mi. Az ego könnyedén megtalálja saját magában és a másikban a hibát, ha ő vagy a másik nem érte el a határt, nem valósította meg lehetőségeit, látszatra hibázott, mert nem élt természetes adottságaival. De ha nem az ego szemével, hanem nemes figyelemmel szemlélsz, akkor ez nem bűn, és semmiképpen nem egy olyan erkölcsi alap, ami alapján mások vagy önmagunk felett ítélkezhetnénk. Nem azért, mert az ember felmenthető lenne gyengesége miatt, hanem azért, mert nem történt bűn. Ami történt, az mulasztás! Más nem okolható, másnak nem bűne, de te sem vagy okolható, neked sem bűnöd. Az erkölcsi mérce itt eltörik: a mulasztás, a pazarlás egy tett, aminek következménye van. A világ nem billen ki, hanem a függőségek láncolatán keresztül megtermi a gyümölcsöt.

Az ember nem felelős a lehetőségein, a veleszületett adottságain túli birodalmakért. Aki oda hajt másokat vagy önmagát, az nem akar jót. De lehetősége van a határai elérésére. Azért vagyunk felelősek adottságaink teljes kiaknázásáért, lehetőségeink tökéletes kihasználásáért, mert senki más nem tehető felelőssé értük. Tény és adottság, hogy senki nem tud megváltani senkit, képtelenség a másik sorsát élni, a lényébe, a tudatába belebújni. Magunkba zártságunk következménye, hogy határainkon belül csak mi vagyunk. Karmikus határaidon belülre nem vonhatod be embertársaidat, még szeretteidet sem, csak a közös látomásban tudsz osztozni velük.

Ha nem érjük el határainkat, az minden esetben a lustaság következménye. Ez nem a hétköznapi értelemben vett restséget jelenti, hanem a lehetőségek ki nem használását, elpazarlását. Az emberek a legritkább esetben halogatják a cselekvést valóban félelemből vagy a külső körülmények kedvezőtlensége miatt, az igazi ok a lustaság, a tetterő, a buddhai energia hiánya. A képességek hiányára való hivatkozás eleve nem jöhet szóba, hiszen éppen arról beszélünk, hogy a képességeink határáig nem jutunk el életünk folyamán. A határokat a nemcselekvés miatt nem érjük el. Minden pillanatban választhatnánk a nemesebb megoldást. Minden pillanatban gyakorolhatnánk. Hiába hivatkozunk jellemhibára, az érdeklődés hiányára, tudatlanságra, neveltetésbeli hiányosságokra, rossz környezetre. Hiába, mert ezt senki nem fogja számon kérni, csak egyszerűen tény, hogy mindig művelhetted, fejleszthetted volna magad, mindig gyakorolhattál volna. Ha nem tetted, nem hibáztál, csak nem dolgoztál határaid elérésén, a válasz megtalálásán, akadályoztad magad, aminek, mint mindennek, következménye van. Ennek éppen a megvilágosodás el nem érése a gyümölcse. Senki nem hibás, de így működik a világ. Természetesen az állandó gyakorlást megvalósítani képtelenség, de elvileg minden pillanatban választhatnánk így, minden cselekvésünk és gondolatunk lehetne megfeszített törekvés a megvilágosodás felé.

Aki ezt meg tudja tenni, az buddha lesz. Mikor a Buddha leült a megvilágosodás éjszakáján a fa alá, megfogadta, hogy száradjon el vagy haljon éhen, de addig fel nem áll, míg el nem éri a végső választ. Ez a hősiesség a tökéletes gyakorlás, a határokig való eljutás alapvető feltétele, mely hősiesség aztán buddhává teszi a lényt. Nem megy máshogyan, és bár elérni szinte lehetetlen, még sincs más lehetőség. Mondtam már többször, hogy a Buddha kemény tanító, cserében megmutatja az egyenes Ösvényt.

Mit mondjak? Nem tudlak megvigasztalni, nincs más út, nincs kibúvó. Ekkora erő kell a küzdelemhez, mert a határ megközelítése nem elég. Bármilyen közel kerülsz hozzá, az elérése csak így lehetséges. Mit tegyünk, ha kevés a tetterő, ezért gyenge a tett? Hát addig is alakítsuk ki a nemes hozzáállást, és dolgozzunk, hogy aztán a helyes látásmód felébressze a bennünk szunnyadó harcost.