Már régen írtam neked uram. Tudod, itt egyhangúan telnek a napok, még inkább az esték, nem rázzák meg sem az öreg falakat, sem még öregebb lelkeinket nagy események, ezért aztán a hétköznapok apróságait nagyítja fel elménk. Olyan obscurus kicsinységek izgatnak fel minket, melyek lent, a városok polgárainak és a falvak földműveseinek sűrű, tevékeny életében fel sem tűnnének. Nekik napjaik egy múló, jelentéktelen pillanata nekünk sorsfordító történés, szenzáció, ami casus belliként alkalmas veszekedésre, de szövetségek kötésére is, mely szemben álló ligákra osztja közösségünket, haragot vagy barátságot alapít. Aki ilyenkor kívülről ránk tekintene, képtelen lenne a posteriori alapon megállapítani, mi dúlhatta fel humanistikus békénket. Igen, az ember ilyen: nem tud elbújni önmaga elöl, és ha élete egyhangú, ha nehézségei könnyűek, ha az élet nem követeli ki tőle a vele való obligat foglalkozást, akkor megteremti a normális emberi létezés látszatát, és apróságait látja óriási jelentőségűnek. Ilyenkor omni jure látnának minket nevetségesnek, és nem a sacramentum felé törekvő gyakorlóknak. Egy megszokottól eltérő ízű leves, egy apró félreértés a közös konyhai munka során, egy elcsípett folyosói félmondat drámákat ír a kapcsolatokba, és regénybe illő cselekményeket indít el. Mi itt, a magunk köreiben megéljük lélekben és tudatban mindazt, amit a világiak a nagyobb tétekkel bíró életükben.

Vagy tán éppen a mi unalmunk és mozdulatlanságunk a valóság. Talán itt mutatja meg az élet az igazi arcát, melyről leolvasható, hogy céltalan és értelmetlen minden emberi törekvés, maga az egész élet, és a sok tevékenység csak e kínzó felismerést hivatott eltakarni a szemünk elöl. Persze furcsa az én számból a céltalanságot hirdető szó, hiszen célom és reményem te vagy, és téged nem is tagadlak, de az élet, mit kegyelmedben nekünk ajándékoztál, mégsem tart semerre. Mit felépítünk, azt az idő kitartó és feltartóztathatatlan folyása el is hordja, vágyainkat megszelídíti, szeretettel telt kapcsolatainkat feloldja, és idegenné teszi a számunkra valaha legfontosabbakat is. Bármi felé törekszünk, bármit alkotunk, elromlik és eltűnik, legyen az tárgy vagy érzés, és jobb is, mert ha örökké lennének, hát megunnánk, megutálnánk őket, és szenvedést okozna a korábban boldogságot termő. Ingatagok vagyunk és tökéletlenek, ami leginkább szellemi és lelki teremtményeinkben mutatkozik meg, nem a magunkról alkotott fogalmainkban, mert azok bizony magasztosak, patetikusak, azokban nagyok és fenségesek vagyunk, céllal létezők és hozzád hasonlatosak. Bizony uram, az egyetlen elronthatatlan cél, az egyetlen elveszíthetetlen produktumunk mintha csak te lennél.

De veszélyes gondolat ez, és látod, szolgád már megint mintha káromolna, és alacsony, emberi, profán világába rángatna le téged. Távol álljon tőlem, de kínoz a kérdés: ha én, a porból vétetett, a majd porrá omló sárféreg érzéseimmel, szeretetemmel és vágyaimmal feléd fordulok, ha földi szerelmeim leszaggatom magamról, hogy a tiéd elnyerjem, akkor vajon valóban örök, szent és misztikus congregatiónkra, fúziónkra vágyom-e? Vagy csak fájdalmaim, sebeim, megcsalatásaim elfedésére szomjazom, és téged gyógyírnek és menedéknek tartalak, anyámnak és kedvesemnek, ha már a földi mind elveszett? Attól tartok uram, hogy amint a profán, világi céljainkat sem tudjuk kivitelezni, de korlátolt végességünk miatt még eltervezni és elképzelni sem, ahogyan szeretetünk állhatatlan, úgy a rólad alkotott elképzelésünk, a feléd irányuló vágyunk is tévedésen alapul.

Bölcs vagy uram, úgy teremtettél minket, hogy mindenünk, benne magunk is mulandó. Ha csak egy, csak egyetlenegy örök törekvésünk lenne, azt biztosan nem feléd fordítanánk, hanem földi szerelemre, vagy haszonra, hatalomra, és tragédiánk súlyosabb és visszavonhatatlanabb lenne, mint a pokol. Egy múlhatatlan vágy, egy örök szerelem, ami itt a földön egy mulandó személyhez vagy jelenséghez kötne, végzetes következményekkel járna, és örök vágyunk miatt szenvedésünk sem múlhatna el, mikor szerelmünk tárgya elporladna. Nem adtál nekünk erőt és lehetőséget a végtelenre, és ezt bölcsen tetted: képtelenek lennénk élni vele, és mind magunkban, mind a földön megteremtenénk a poklot.

Ezért hát ingatagok lettünk, éteriek, üresek és semmik. Nincs közünk születésünkhöz és halálunkhoz, érzelmeinkhez és gondolatainkhoz, kialakulunk és szétoszlunk az anyag vastörvényeinek alávetve. Értelmetlenek és céltalanok vagyunk annyira, hogy még te sem lehetsz a célunk és vágyaink tárgya. A legfontosabbnak tűnő emberi és égi kapcsolatainkat is elherdáljuk, és végül mind csalók, hazugok leszünk, és gyengeségünk miatt korábbi érzéseinkben megalázottak. Nem tudunk feléd sem törekedni uram, mert minduntalan eltévedünk, és csak a bajt fokozzuk magunk körül. Nincsen más lehetőségünk, mint kérni téged, hogy te lépj hozzánk, te találj meg minket és te vágyjál ránk. Akarj minket jól, örökké és múlhatatlan vonzással, vezess minket és szeress, ha már mi képtelenek vagyunk az el nem múló szerelemre.