A vallások, felületesen megfigyelve, mintha ugyanazt keresnék és találnák, különbségük látszólagosnak tűnik. Ez csak részben igaz. Minden vallásnak két rétege van: egy misztikus és egy dogmatikus. A misztikusok, bármely vallást képviselik, valóban hasonlóak, mert az emberi lélek legmélyéig hatolnak, feloldják énüket, és ezzel együtt újjászületnek valami emberen túli, vagy legalábbis annak látszó birodalomban. Valamilyen végső megértésre tesznek szert a közönséges ismereten túli tartományokról, és az inneni világban otthontalanokként ténferegnek. Bármely vallás misztikusait nézzük, azt látjuk, hogy alig van különbség közöttük, pedig az eltérő vallásuk, kultúrájuk, koruk indokolttá tenné. Ezzel ellenben a dogma vallásonként erősen eltérő. Nem lehet egy nevezőre hozni a buddhizmus nirvána-tanát a jézusi megváltó művelettel, az egyszeri életet az örökké körben forgó létezéssel, a muszlim paradicsomot a krisnás mennyországgal, és az erre irányuló szinkretista törekvések nem is vezettek különösebb eredményekre. Ha teológiai értelemben sikerült is néha összekovácsolni eltérő hitrendszerek hasonlónak tűnő részleteit, kulturálisan megbuktak ezek az eszmék, mert a hívők gyomra nem vette be őket.

Tehát látjuk, hogy a vallások, kultúrák, hitek kohézióját, valódi és mély megértést csak ott sikerül megvalósítani, ahol a hit egy követője a belátás már-már szent állapotába, a misztikus látás helyzetébe érkezik, küzdelemmel éri el, vagy erre kondicionált lelkiállapottal rendelkezik, esetleg eleve a szentség betöltésére születik. Mikor bármely vallás a szentjeit sorolja fel, akkor ezekről a misztikusokról beszél, és rajtuk keresztül tudja megélni a többi vallással, azaz a többi kultúrával és emberrel való igaz közösségét, míg a dogmáin, hiedelmein, szokásain keresztül nem képes rá. Látjuk, hogy a mély megértés, a misztikum az egyéni tudatba, az emberi lényegbe való olyan mély és őszinte behatolás, ami áttöri a mindennapi világ-élmény korlátait, és új távlatokat nyit a közös tudat és a szintén közös tudattalan felé.

A misztikus és dogmatikus réteg megfigyelhető az emberen belül is. A misztikus részünk a vágyott, kutatandó terület, a közös, mély, különleges állapot, a megvilágosodottság, a lélek, a nirvána birodalma, az anyagon túli hona, ki hogyan nevezi. A dogmatikus részünk pedig az „én” megnyilvánulása: ez a személyiség, melyet genetikai, környezeti tényezők és események alakítanak, szocializáció és nevelés eredménye, a központi idegrendszerhez kötött, és amely ideiglenes, a testtel együtt pusztul el. A személyiség végül is nem érdekes. (Megjegyzés: mikor egy társaságban nem találnak érdemes témát, akkor megbeszélik a hétköznapi dolgaikat. Ha ezen felül akarnak emelkedni, akkor a személyiségre terelődik a szó, és megbeszélik önmagukat, a másikat, a jellemükről, szokásaikról, érzéseikről, gondolataikról értekeznek, de ezt még mindig az érdektelen témákhoz sorolom. Aztán talán időnként beszélnek a misztikus lényegről, hátrahagyva az „én” dogmáit, vagy tudományról, bármiről, ami nem „én”, ami nem dogmatikus, és onnantól érdemes egyáltalán kinyitni a szájukat.)

Erős a kísértés, hogy a fellelt közös, misztikus tudatot isteni, emberen túli tudatnak tekintsük, és elhiggyük, hogy az isteni és az emberen túli univerzális szférákba látunk bele. Csábító késztetés, hogy a nirvánát, a megvilágosodás felismeréseit az emberen túli, isteni szférába helyezzük, és így legyőzzük korlátainkat és a halált, hiszen minden kutatás célja e kettős késztetés, amely végül egy: le akarjuk győzni emberi korlátainkat, hogy felülkerekedjünk a mulandóságon, a kiszolgáltatottságon.

Ám végig az emberi tudatot tanulmányozzuk, a saját tudatunkat, tehát amit találunk, az nem a tudatról és nem a világról beszél nekünk, hanem önmagunkról. Megállapítható továbbá, hogy végül tudattan a többi vallás is, hiába beszél istenről, örök életről, kozmikus egységről, halál utáni létezésről. Az embernek annyira erős a félelme az elmúlástól, hogy nem tudja függetleníteni a tudat kutatása közben szerzett tapasztalatait rettegése tárgyától, ezért ha valamit megért, abból önmagán túli következtetéseket von le: ha megvilágosodik, akkor a nirvána halál utáni létezéssé válik, az újjászületés a személyiség újra létezésévé, Krisztus megváltása örök mennyei életté, isten szolgálata a halál elkerülésének ígéretévé.

Tehát a vallások, a világ tanulmányozása „csak” az ember tanulmányozása, sőt még az sem, mert abból is csak a saját tudatunknak az általunk befogható részét látjuk. A tudat kutatása során nem lépünk túl önmagunkon, nem haladjuk meg az embert, hanem jó esetben elhagyjuk annak dogmatikus részét, a személyiséget, még jobb esetben felülemelkedünk a misztikus részen is, a lelken, a nirvánán, a megvilágosodáson, és így egyben meghaladjuk az „ént”. A tudat további tartományai ismeretlenek maradnak számunkra, hiszen mi sem tudjuk kirángatni magunkat a sárból saját hajunknál fogva.

A saját tudatunk a „nagy” tudatra adott reagálások, viszonyulások összessége. A „nagy” tudatot nem láthatjuk, sőt a létezését sem bizonyíthatjuk. A tudat kutatása során tett, gyakran hallott, bátor kijelentések pedig (pl. minden egy, létezik egy nagy tudat, isten, aminek része vagyunk) becsülettel nem vállalhatók. A kutatás során szerzett tapasztalatok rólunk beszélnek, félelmeinket, vágyainkat jellemzik és mutatják. Ezek a vakmerő kijelentések, hittételek rontják le még a szintén korlátolt, de legalább személyiségen túli, misztikus részünket is dogmatikus állapotba.

Akkor van értelme kutatni a tudatunk határain túli területet? Van, két okból. Egyfelől azért, mert pl. a szegénység és a szenvedés is felszámolhatatlan, de rongy ember, aki nem törekszik a lények szenvedésének enyhítésére, így a nagy, a határainkon túli tudat is megismerhetetlen, de elpazarolt élet, amit nem fordítunk a felfedezésére. Másfelől, és ez a döntő érv, hogy bár nem lehetséges túllépni önmagunkon, de ha megteszünk mindent, amit eszközeink és lehetőségeink megengednek, elmegyünk az ember határáig, akkor felkészülhetünk arra, ami egy másik létezésben, más, talán szélesebb lehetőségek között vár ránk. Erre persze nem kaptunk ígéretet, de hallottunk szentekről, megvilágosodottakról, és ők boldogok, kiegyensúlyozottak, megbékéltek, azaz felkészültek voltak arra a bizonytalanra, ami a halál után következik.

Énünk dogmatikus részében, a személyiségünkben tartózkodni szorongató fogság, ráadásul ez a részünk egyértelműen leromlásra és pusztulásra ítéltetett, ezért az emberek igyekeznek kitörni belőle, és törekednek a romolhatatlannak és öröknek tartott misztikus, „lelki” én-részükkel kapcsolatot teremteni, bár sajnos ezt a kapcsolatot érzések, gondolatok és vallási rítusok gyakorlásával tervezik kiépíteni. Nekik a fentebb kifejtett tétel ijesztő lehet, hiszen azt állítom, hogy a misztikus részünk nem menedék, nem egy mentőhajó, ami átevez velünk az örökkévalóságba, mert van rajta túl még sok további tartomány, és az nem az isten, mert az ember istenfogalma még a lelkének része, és nem terjed túl az ember tudatán. Magam viszont megnyugtatónak találom, hogy sem a dogmatikus, sem a misztikus én-részem nem zár be végleg: sem a személyiségem, sem a személyiségen túli világom, sem a lényem, sem isten-képzetem nem határol, és talán van lehetőségem az „én” levedlése után tágasabb világban létezni.