Abból indult, amiből mi. Ugyanabból az ősi, forró, alaktalan és céltalan masszából, abból a mindenre alkalmas, tökéletes és szimmetrikus őslevesből. Minden élet, az értelem összes felmérhetetlen aspektusa, a kapcsolódások végtelen halmaza, mind ott izzott, alakult, kárhozott és üdvözült a másodperc töredéke alatt, újra és újra. Az egésznek a kezdetén, mikor az ész még csak ismerte, de nem értette önmagát. Velem, veletek együtt, lüktetve kereste helyét és szerepét. Az anyag még nem ismert önmagára, a szellem még nem nézett saját szemébe, a mindent egyben tartó, gyilkos szülő még nem választotta el vajúdását és vetélését, akkor ott együtt készültünk öntudatunk mélyén, eszmélésünk előtt, életünkre, kikerülhetetlen létezésünkre. Részecskék generációi váltották egymást a pillanat nem észlelhető töredékei alatt, isteni önzetlenséggel semmisülve meg a megismételhetetlen időben végleg és örökre, hogy helyet teremtsenek az új, stabilabb, az életet és lelket termő valóságnak.

Minden akkor kezdődött, és nem szánták soha az elmúlásnak, hanem örökbe és visszavonhatatlanul az időnek. A tér tágul, a kiszámítható és biztos, végleges kihűlés felé száguld, és ebben nincs kompromisszum, nem segít ima, könyörgés vagy jószándék, a szentek minden ereje és jótettei sem lassítják le a fény kihunyását, a mindenség végtelen sötétbe hanyatlását. Eljön az ideje mindennek. Életünk, tetteink, hitünk, a létező, teremtő és halhatatlan, mindent átható isteneink oly kicsiny, a sosem múló idő történetében olyan rövid fellángolások, hogy a mindent szabályozó, a teret megtöltő, a végtelen mesét halkan és örökké mormoló erők szinte észre sem veszik. Emlékeinket, lelkünket és tudatunkat, halványuló nyomainkat majd néhány háttérben mozgó, a maradék világra hatástalan részecske őrzi, csak nem lesz élő, ki felismerje és kutassa.

Az élet örök. A tudat örök. Csak mind a részecskék, az anyag és az anyagon túli, a gondolat és a gondolaton túli börtönébe záródnak, és az emléket, bár örökké megőrzi a szilárd vastörvény, nem lesz, aki hallja, mert a csillagok fűtőanyaga elfogy, az univerzum tágul, az idő nem éri át saját eszméletét, a tér beleroppan önmaga méreteibe, és a visszavonhatatlan bizonyossággá vált, már valóban örökkévaló sötétség nem tudja kinek elmesélni. Az élet megfagy, és nem lesz, aki elmondja a fény rövid történetét.

A létezés nem élet, barátaim. A létezés határtalan és végtelen, az élet pedig ebben csak villanásnyi, csodálatosan ritka, a rendszer mellékterméke, felesleges véletlen. Nem akarta isten, nem tervezte kozmikus intelligencia, nem része semmilyen örök tervnek, csak megtörtént velünk. Ahogyan nem akarat hozta létre, úgy nem is akarat törli el, csak az erő és a törvény, mely megvalósította a legnemesebb eszmét, és felülemelkedett mindenen, nem kötődik, nincs benne vágy, nem foglalkozik többé felesleges kérdésekkel, nem befolyásolja többé gondolat vagy érzelem, ahogyan nem is értette mindezeket soha. A kezdet ismerte a véget, a vég ismerte az örökkévalót. Energiáját és eszményi szimmetriáját egy rövid időre feláldozta az állandóságért és a sokszínűségért, gyönyörű tökéletességét egy villanásnyi időre felfüggesztette, hogy tapasztalja az élet fájdalmas csodáját, de egy ilyen pompás törvény nem tud sokáig tökéletlen maradni; visszazáródik önmaga lényegébe, mert ez sorsa és ez a mindenség. Mi, élők, nem élhetünk a puszta és hibátlan létezőben, barátaim, mi anomáliák vagyunk, hibák, a tökéletes megbomlásának, pillanatnyi megingásának terméke, kicsi láng, a születés egyetlen kiáltása a rideg, üres semmiben, kicsiny gyermek, egyszeri rácsodálkozás az élet lehetőségére, a változatosságra. A nagy titok, hogy nem a mulandóság örök, hanem a tökéletes, megfagyott változatlanság, és mi, a mulandóság voltunk benne az alig látszók, az alig jelenlévők, a könnyen elenyészők, az értelme ennek az egész, tökéletes, üres, rideg, megbonthatatlan szimmetriának, és ha mi nem lettünk volna, felesleges lett volna létrejönnie.

De ezt sosem tudjuk elmondani senkinek, nincs kivel megbeszélni, mert utolsó szavunk neutrínók energiájává lényegül, kvarkok és leptonok kavargásába bomlik, és a részecskék soha véget nem érő táncában marad meg, olvashatatlan nyom és emlék, örökké.