Az emberek a vallások tanításaihoz különbözőképpen viszonyulnak. Nem arra gondolok, hogy vallásosnak, nem-hívőnek vagy ingadozónak jelentik ki magukat, esetleg több vallás darabjaiból illesztenek összes egy személyes elképzelést, amit aztán hitnek, eszmerendszernek neveznek, hiszen e kijelentések mögött gyakorta nincsen megalapozott szellemi munka, elhivatottság, és sokkal inkább felelősek értük a divatok, a család és a környezet, mint az emberek valódi meggyőződése. Jobban érdekel a demonstrált világnézetek helyett a valós viszonyulás, a lélek attitűdje a nagy vallások igazságaihoz. Számtalan módon lehetséges kategorizálni e hozzáállásokat. Mi ma öt kategóriát állapítunk meg.

Nagyon fontos, hogy mindegyik viszonyulás egyenértékű. Természetesen sem emberi minőségre, sem más, az egyénre vonatkozó tulajdonságra vonatkozó következtetés nem vonható le az egyes kategóriákba való tartozásból. A kategóriák nem fejlődési utat írnak le, nem egymásra következő, egymást meghaladó szintek, hanem egymás mellett létező életstratégiák. Mind az öt csoportba tartozó ember lehet vallásos, vallástagadó vagy közömbös, mert most nem ezt vizsgáljuk, hanem a vallási kijelentések, a kinyilatkoztatások, vallási tételek igazságtartalmáról való véleményüket. Mások a vágyaink és az érdeklődésünk, ezért a csoportokat azért fogalmaztuk meg, hogy önmagunkkal tisztában legyünk. Még az is lehetséges, hogy sem a megváltásunk, sem a megvilágosodásunk nem függ a hozzáállásunktól, mert az egész világ, és benne mi magunk is olyanok vagyunk, ahogyan a Gyémánt szútra írja:

„Mert a múló világban minden lételem olyan:
akár egy csillag a derengő hajnalban, vagy
egy buborék a folyó felszínén, olyan:
mint a villámfény a nyári felhők között, olyan:
mint az ellobbanó lámpafény,
a futó jelenés, vagy a röpke álom.”

Tehát az öt önkényesen meghatározott kategóriába tartozó emberek hittételekhez való viszonyulásai a következők:

1. Egyáltalán nem foglalkozik vallásokkal. A kategória nem egységes, mert a spiritualitás vagy ezotéria köznapi vagy értékes, divatos vagy időtálló jelenségei megérinthetik, akár mélyebben is elmerülhet valamelyikben. Gyakran az olcsóbb, különösebb erőfeszítést nem igénylő irányzatokra figyel, azokat részlegesen gyakorolja, módszereit hasznosítja. Általában a hasznos gyakorlatok mellett foglalkozik a félrevezető, haszontalan technikákkal is, ezáltal gyakran szaporítja tévedéseit. Bár a szellemi vagy annak tűnő utak mellett ritkán tart ki, vallástalannak tűnik, de még ő is hajlamossá válhat a dogmatizmusra. Emlékeit, élményeit és életét inkább fizikai síkon éli meg, hiszen az élet valóban fizikai síkon zajlik. Dolgozik, szeret, vívja a hétköznapok harcait, és amikor az élet kiemelkedő állomásain, születésben, betegségben, szerelemben vagy halálesettel szembesülve találkozik mulandóságával, esendőségével, akkor vagy a hétköznapok megoldásaihoz nyúl, vagy egy tételes vallás eszközeit használja átmenetileg, azaz tanult szertartásokat végez. Leginkább és valójában a kézzelfogható dolgok és jelenségek érdeklik, azoknak művelője vagy akár mestere is lehet. Mivel nem mélyed el a spiritualitásban, ezért gyakran az ide tartozó emberek tévednek a legkevesebbet. A mítoszokat természetesen nem fogadja el.

2. Hétköznapi értelemben vallásos. Nem kérdőjelez meg semmit, amit vallási vezetőktől hall, szentiratokban, kiadványokban olvas. Nem mélyül el a hittanban, szútrákban, dogmában, de a misztikumban és a spiritualitásban sem, hanem elfogadja a hagyományokat, legyenek azok évszázadosak vagy egy új vallási csoport friss üzenetei. Általában szertartásos. Gyakorolhat felületesen vagy mélyen, előtérbe helyezheti az erkölcsöt, a hitet vagy a formát, ebből a szempontból mindegy, mert hozzáállását és ismereteit készen kapja. A vallást mereven követi, még akkor is, ha felületes érdeklődő, kritikája a dogma köreiből nem mozdul ki. A mítoszokat végülis nem fogadja el, mert nem alkot véleményt, nem fogalmaz meg valódi kritikát, és mivel mítoszai felcserélhetők, nem állapítható meg, mit ismer el.

3. Érdeklik a végső válaszok, az emberi létezés alapvető kérdései. Foglalkoztatja, mi végre van a földön, mi történik vele a halál után, van-e értelme az életnek. A vallások tantételeit, dogmáit ismerheti felületesen, de akár alaposan is, mindegy, mert a konkrét történeteket, kinyilatkoztatásokat és cselekményeket nem ismeri el. Jól teszi, hiszen mind a dogmatikus, mind a misztikus rétegben hemzsegnek a paradoxonok és alaptalan állítások. A szent iratokkal, lelkészek, papok beszédeivel, írásaival találkozva megállapítja, hogy gyermekmesék, egyértelmű hazugságok. Természetesen nem járt Jézus a vízen, nem váltott meg mindenkit, Noé, Jónás története nem vehető komolyan, Ádám és Éva, a hat nap alatti teremtés ostobaság és egyszerűen nem működhet, a Buddha legendáiról, és számtalan újjászületéséről szóló történet bugyuta, ezért levonja a következtetést és elveti mindet. Értelmes ember, ráadásul felnőtt, ezért bosszantja, ha be akarják csapni. Látja a tanítók emberi hibáit, az egyházak korrupcióját és bűneit, a sok együgyű mesét, ezért a maga módján keresi tovább a válaszokat, és elveti a tételes tanításokat azok képviselőivel együtt. A mítoszt és az abból eredő következtetéseket, a szimbólumokat és azok jelentését egyben dobja ki, nem fogadja el.

4. Az előző pontban leírtakhoz hasonlóan a történeteket és meséket nem hiszi el, de a mítoszokat szimbólumoknak tekinti, melyek mögött már igazságokat keres. A vallásokat a közös történeteinknek, a kultúrákat megalapozó, a társadalmakat egyben tartó nagy mítoszoknak tekinti, ezért bár nem hiszi el azokat, de elfogadja közösség- és társadalomformáló erejüket. Ezt a hatást tiszteli, az emberiség intellektuális, lelki vagy erkölcsi termékeinek tekinti. Felismeri, hogy az ember és isteneinek közös fejlődése valójában az ember világismeretének fejlődése, és az istenek vagy igazságok e fejlődés hatására lettek egyre érthetőbbek. A világot az ember elöl takaró fátyolt szerinte nem felsőbb hatalmak húzzák félre, hanem az ember maga tekint mögé. Ezt a képességünket az ember javára írja vagy isteni, kozmikus segítséget feltételez mögötte. Az ember – istenkép – kultúra hármasát közös produktumnak, az ember történetét fejlődésnek tekinti, és általában célzatosságot lát benne. De lehetséges, hogy nem tekinti fejlődésnek, és úgy tartja, hogy az ember akár boldogabb is lehetett a pretársadalmi korokban, mert hiába kényelmesebb az élete, de a változás elvette értékeit. Szerinte viszont az bizonyos, hogy a globális társadalommá fejlődés feltételei a közös mítoszok, a vallások, melyek ettől a ténytől még nem válnak igazzá. Kulturális érdeklődéstől hajtva foglalkozhat velük, de mellőzheti is ezeket. Az így gondolkodó ember végülis nem fogadja el teljesen a mítoszokat.

5. Felismeri, hogy a mítoszok szó szerint nem igazak, de belátja, hogy az ember tudata, intellektusa kizárólag képekben, formákban, viszonylatokban képes gondolkodni, melyeknek nevet ad, aztán szavakkal fejez ki. Felismeri, hogy az ember gondolkodási korlátainak semmilyen hatása nincs a valóságra, mert a folyamat egyirányú: a valóság hat az emberi tudatra, mely a maga korlátozott módján ismeri fel és nevezi meg azt. Ráébred, hogy gondolatainak eredeti mozgatója, felébresztője nem a személye. Látja és elfogadja, hogy nem teremt, nem forrása semminek, de még csak nem is értője és megfogalmazója, még csak nem is elkülönült egység, hanem maga is a folyamat átmenetileg létező része. Ezért tudja, hogy a vallások szava, a kimondott igazságok, közös mítoszaink egyfelől nem tartalmaznak sem végső, sem részigazságot, nem teljesen koherensek, de mégis igazak. Igazak, mert az ember képtelen nem igazat szólni, mert nem képes olyasmiről beszélni, ami nincs, aminek nincs Vansága, mert amire gondolni bír, az biztosan Van; hiszen az ember nem eredet, nem forrás, nem teremtő, csak egy többé-kevésbé tehetséges figyelő, aki a már létezőről fogalmaz meg tökéletlen megállapításokat. Az ember a maga korlátozott módján mindig a valóságról beszél, mert abból nőtt ki, nem tud kívül kerülni rajta. Történeteinek fejlettsége nem a világ természetébe nyújt betekintést, hanem az emberbe, aki alkotója, tárgya és alanya saját meséinek, melyeket mindig is saját magáról mesélt önmagának. Az ide tartozó ember a hit és hitetlenség hamis dilemmájából kilép, és korlátait elfogadva igyekszik szemlélődő képességét fokozni. Fel sem merül, hogy a mítoszokat elfogadja vagy elutasítja, mert felismeri, hogy az egész felvetés értelmetlen.