Igazság és valóság: nagy szavak ezek, tudom, de nem is definiálni szeretnék, hanem csak egy általános értelmezést adni róluk, ami jó lehet kiindulási alapnak.

Spirituális értelemben az igazság igazabb a valóságnál, mert a valóság csak egy percepció, közmegegyezés, ráadásul, mint sokszor tárgyaltuk, mindenkinek más és más a valósága. Saját világértelmezésünk, világfelfogásunk a csalóka, a dolgokat és jelenségeket számunkra lefordító, felfoghatóvá alakító érzékszervek érzékleteinek, és az öt halmaz által transzformált fogalmaknak egymással asszociatív viszonyban álló tömegéből épül fel. Minden valóság ezért viszonylagos, magában nem-létező, megnevezhetetlen, körülhatárolhatatlan és absztrakt, míg az igazság határos, tényleges, egyedi és állandó. Persze mi, gyakorlott buddhisták már gyanakodva tekintünk minden határosra és állandóra, kicsit talán a fejünket is csóváljuk, de most az általános spirituális értelmezést írjuk le.

Az igazság nem látszik, nem nyilvánvaló, nehéz megtalálni. Mondják, egyedül istené az igazság (univerzum, világlélek, anyatermészet, ősszellem stb.), ő látja az igazság valóságát egyedül, csak ő képes belakni, átfogni, teljesen benne tartózkodni. Mi mind csak többé-kevésbé látjuk a saját valóságunkat, és képességeinktől függően a közöset. Emiatt mondhatnánk a teistákkal együtt, hogy csak az igazság szakrális, a valóság profán, de ez nem ilyen egyértelmű.

Nem egyértelmű, mert a jelenlegi valóságunk, amit együtt, bár különbözőképpen látunk, amiben élünk, az az egyetlen valóság a végtelen lehetőségek közül – amik még az univerzum, a lét és a nemlét szabályozott keretei között is végtelen számúak – az egyetlen, ami megtörtént, ami létrejött. Nincs másik, és az idő ezt az egyetlen megtörtént lehetőséget, a létezés egymásból kibomló, tünékeny, de mégis létező pillanatait keretbe szorítja, és folyását egyengeti. Ez a valóság, ami Van, persze leírhatatlan, és minél tovább aprózzuk, boncoljuk, minél kisebb dharmákra bontjuk, annál kevésbé határozható meg szerkezete és tulajdonságai, de mégis összességében minden pillanatban, a dharmák minden állapotában kijelenthető, hogy van, hogy egyedüli, és éppen akkor örök másmilyensége ellenére nem másmilyen, hanem éppen olyan, amilyen.

És éppen ezért, mivel az egyetlen valóban megtörtént lehetőség a végtelen számúak közül, szakrális, hiszen megismételhetetlen, és minden mozzanata egyben isten egyetlen pillanatnyilag létező valósága.

A múlt éppen ezért megváltoztathatatlan, mivel megtörtént, igazolt és isten által helybenhagyott valóság, és minden pillanatának a Vansága megmerevedett. Bár elmúlt, de múltja örök és megmásíthatatlan, hivatkozási alap, a mára halott, de valaha benne élők isteni valósága, melyben az igazságot egyedül megélhették és kereshették, és éppen ezért – szent.

Egyedül a múlt létezik. A jelenről ezeken a hasábokon is megállapítottuk, hogy bár a buddhizmus célja a jelenben tartózkodni, de az nem a múlt és a jövő közötti időrés, nem egy kiemelt pillanat, ami éppen van és történik, hiszen ha a jelen rögzült és változatlan lenne, akkor nem vonatkozna rá a három alaptörvény, a három laksana, a mulandóság, az éntelenség és a dukkha vasszigora.

Ha a jelen pillanata létezne, akármilyen kicsiny ideig, akkor abban az időben nem lenne mulandó, és ami nem mulandó, az meghatározott, tényleges, vansága örök személyiségjegyekbe rögzül, tehát énje születik: egy ilyen kibújna a létezés alaptörvénye alól. Egy ilyen múlhatatlan és állandó énnel rendelkező lényegiség pedig változatlan lenne, és a maga teremtette helyén állna, legyen az a hely bármilyen, tehát nem lenne kizökkent, vagyis nem érintené a dukkha. Az ilyen jelen egy megfagyott, halott, a folyton áramló és egymásba omló dharmák világából kiszakadt, a mindenségtől elkülönült, élettelen jelenség lenne. De a világtól elkülönülni lehetetlen, mert bár végtelen, és elférne benne bármennyi megfagyott pillanat, de nem lehet kívül állni rajta, mert ami kívül van, az is a végtelen része – hiszen végtelen. Egy ilyen pillanat valódi határokkal rendelkezne, de hogyan lehet határa a végtelennek?

Persze közben tudjuk, hogy az élet és a létezés mégis csak a végtelenségben megjelenő határ, elhatárolás, sőt elhatárolódás, más szavakkal a létezés nem más, mint a homogén végtelenben megjelenő valamilyen elkülönültség, ami saját formát és nevet szerez, különbözik, és önmaga körein, új határain belül sajátos működést folytat, természetesen az általános szabályok keretei között. De lényeges, hogy az ilyen határok ideiglenesek és átjárhatóak. Az elkülönülés sosem teljes, mert a határai között ideiglenesen megjelent létező a külvilággal állandó kapcsolatot tart fent. Egy fennmaradni akaró jelen pillanat csak akkor őrizhetné meg magát a múlt és a jövő óriási erejű vonzása ellenére, ha határait lezárja, elkülönültsége pedig végleges és örök; ilyen megjelenési formát sem az anyagi, sem a szellemi világ nem ismer. Sem a fekete lyuk, sem az isten nem zárt.

A határoknak három fő jellemzőjük van:

- Átjárhatóak, folyékonyak, adnak és vesznek, kapcsolatot tartanak a belső és a külső világ között, hogy a belső létezni tudjon. Legyen az szellemi világ vagy anyagi, mind, akár egy élő sejt, ha elzárjuk az anyagcserétől, elpusztul.

 - A valódi anyagcsere mindig spirituális, elsősorban szellemi, akár az anyag is, végső lényegét tekintve, és e spirituális anyagcsere következménye jelenik meg az anyagok áramlásában.

- A határok még fontosabb jellemzője, hogy látszólagosak. Az anyagcsere spirituális végső természetéből következően a határokról kimondható, hogy valójában nincsenek. Az elkülönültség látszólagos, és nem következménye semmilyen szükségszerűségnek, de mégis szükségesek, mert a létezés illúziója csak közöttük, ebben a látszólagos elkülönültségben valósulhat meg.

Magának az istennek a születése is a multipotens és öntudatlan állandóság ködéből való kiemelkedés következménye, melynek során a teremtő erő önmagára nézett és öntudatra ébredt. A születés, létrejövés mindig következmény, tehát valamilyen igazságból, azaz Vanságból ered minden valóság. A született valóság pedig él, öntudata van, akár az emberé, akár az istené, és aminek öntudata van, az mindig dukkhával, kizökkentséggel, ezért szenvedéssel teli. Az isten első érzelme is az ősi mondák szerint a magány számunkra felfoghatatlan rémülete volt, egy kiáltás, a gyötrelem és a félelem jajszava. Mi teremtett és sokaságban létező lények sosem foghatjuk fel azt a félelemet, hiába rokon a minket meghatározó, a kultúránkat és szellemünket létrehozó alapvető élménnyel, a halálfélelemmel. Öntudatra ébredni az a lény képes, aki elkülönül, látszólagos határokat épít, és ezeken belül önmagára tekintve felismeri különállóságát. Ezzel az elkülönültséggel együtt jár az iszonyat, a magány iszonyata, de még inkább a halálfélelemé, hiszen aki egyszer már külön-magát meglátta, tudja, hogy a közösbe való visszatérése ebben a formájában lehetetlen, és hazatérnie már csak a halál átélésével lehetséges, és addig állandó kísérője lesz az elmúlástól való rettegés. A létezés alapja egy vágy, a tanhá, a létezésre irányuló szomj, ami minden esetben megteremti sötét oldalát, a halálfélelmet: így a létezés alapja mindig egy igazság, egy törvényekkel, szabályokkal körülírt Vanság, ami megteremti következményét, a valóságot.