A szélén állok. Lassan tör fel, lassan, még alig érzem. Nehezen fogalmazza meg magát, nyiladozik, mosolyog, az eget nézi. Belőlem szakad fel, sikít, vérzik, imádom. Mint egy gyönyörű, lágy, fényes tó a selymes hegyek között, mint a simítás a fűszálakon, mint… te, szépem, életem, csodám. Belőlem készül kitörni, a zsigereimből, végig iramlik az idegeimen, a kötőszöveten és izmokon át, a bőrt ingerli, és kiáltva robban ki, az égbe, a földet önti el, a szívemet fúrja át, oldódom, belezuhanok.

Mikor az örvény kialakult, már itt voltam. Mikor a sötét és a fény egymással hált, a meleg a hidegbe hatolt, az atom pályájára állt, itt voltam, és a bőrömön át szívtalak be. Megteremtettelek. Szerettelek, éltem veled a házban, kísértél a hegyek között, együtt üvöltöttünk a fény születésekor. Sosem voltál nélkülem, és én sosem voltam nélküled. Ha isten vagy, én is isten vagyok, ha féreg vagy, én féreg vagyok, ha adsz, adok, ha veszítesz, én is veszítek. Fejed felemelve szuszogsz bele az űrbe, a levegőbe, a hajamba, akkor én is ott vagyok, és veled együtt emelkedik a mellkasom. Hívtuk már életnek és halálnak, hívtuk szerelemnek és egyhangúságnak, de mindegy, mert veled történik, veled vagyok, veled alszom, veled ébredek, veled teremtek és veled halok… szentem, gyönyörűm, csodám… istenem.