A körülöttünk lévő létezés a maga teljességében a világ, azaz ebben az értelemben alkotják azt a látható, érezhető, tapasztalható létezők, legyenek azok anyagiak vagy szellemiek, és alkotják azt a sejtett létezők, a transzcendens, a spirituális, amik nem tapasztalhatók érzékszervekkel, de a tudaton belül vannak, ezért feltételezhetők, elképzelhetők, remélhetők, valószínűsíthetők vagy kikövetkeztethetők. A buddhizmus egyik célja, hogy minél több létezőt vonjunk be a meditációs munkánk, és az azon kívüli tevékenységeink során az érzékelhetetlenből az érzékeltbe, egyre több dologról szerezzünk tapasztalatot, és a létezők minden fajtáját képesek legyünk saját természetes állapotukban felismerni. Ehhez a már sokszor tárgyalt nemes, éber figyelem szükséges. Ezeket a tapasztalatokat aztán a buddhista módszerekkel feldolgozzuk, és igyekszünk közeledni ahhoz az állapothoz, amikor úgy látjuk a dolgokat, ahogyan azok vannak.

Fontos, hogy buddhista módszerekkel végezzük a feldolgozást. A tapasztalatokat semmiképpen nem vetjük el, mert bár tudjuk, hogy szűrtek és torzak, már értjük, hogy deformálódnak a tudatban, míg átáramlanak az öt halmazon, és látjuk, hogy már eleve tévedés-alapúak, de csak ezekkel tudunk gazdálkodni, ezek állnak a rendelkezésünkre. Nem öntjük ki a gyereket a fürdővízzel, nem vetjük el a tapasztalatokat hibás természetük miatt, hanem használjuk őket, de végig észben tartjuk, hogy mivel dolgozunk.

Felmerül a kérdés, hogy melyek a buddhista módszerek, és miben különböznek a hagyományos módszerektől. Ezt fogjuk most átbeszélni. Elöljáróban annyit, hogy semmiképpen ne tegyünk különbséget a módszerek között, ne ítéljük meg őket, és ne rangsoroljunk. Az ítélkezést a buddhizmus amúgy sem alkalmazza, mert káros, dualitásban tart, tévedésbe ránt, és hosszú távon elaljasít, így akadályozza az ösvénytudat kialakulását. Ráadásul a hagyományos, hétköznapi megismerés ugyanúgy hasznos, és nélküle elképzelhetetlen lenne az élet a szamszárában. Ezt a megismerési módot, és a vele járó fogalmakat, szavakat, jeleket és asszociációkat tanítjuk meg gyermekeinknek, ez minden szociális, érzelmi és intellektuális tudásuk alapja. Ilyen a nyelv, a dolgok és jelenségek nevei, de ilyenek az ezekből fakadó gondolatok és érzelmek, mert igen, minden gondolatunk, ami csak valaha felmerült bennünk, és minden érzelem, amit csak valaha éreztünk, ennek a nevelésnek és szocializációnak a következménye. Persze ezeket a jeleket és neveket a világ anyagi és szellemi alapjai határozzák meg, az ember evolúciós, és értelmi, majd érzelmi kifejlődése a világ alapjainak megfelelően determinálódott.

Tehát a buddhista megismerés a hagyományos megismerésben gyökerezik. Minden buddhista először normális ember volt, és azt a nyelvet, jelrendszert és értelmi, érzelmi alapot használta, amit a világtól kapott. Még csak azt sem mondom, hogy továbbfejlődött, mert az is ítélkezés lenne. Változtatott, egy másik módszert, utat próbál ki, amit a valóság megismerésére alkalmasabbnak talált, más tapasztalatokat szerez, sőt, végső célként igyekszik megszabadulni tapasztalataitól, és egy kötöttségektől mentes, szabad megismerésre törekszik.

A kötöttből a kötetlenbe… a kötött világ szabályaiból kiindulva, azokat felhasználva, majd módosítva haladni, míg el nem érjük a kötetlent… hatalmas kihívás, nehéz út, de a legszebb feladat.

Nézzük a kétféle módszert:

Világi megismerés:
1. észlel, felismer
2. megvizsgál, megítél
3. elfogad vagy elutasít
4. kötődik

A megismerés első lépése az észlelés. Ezt azonosíthatjuk az öt halmaz (36. bejegyzés) első három szintjével. A lény észlel egy ingert a világ felől kívülről, vagy a saját tudatából belülről. Végbemegy az értelmi és érzelmi beazonosítás, és lezajlik a felismerés, de reakció még nem történik. Történik viszont valami más: a tudat kategorizál (43. bejegyzés). Öntudatlanul, automatikusan, a felszíni, a lény által észlelt tudatsík számára láthatatlanul végbemegy a bejövő gondolat vagy érzés rekeszbe, dobozba történő utalása az addigi tapasztalatok, ösztönök, bejáratott, mechanikus folyamatok alapján. Az inger úgy kerül a helyére, a többi hasonló, hozzá tartozó tapasztalattal együtt, úgy épülnek ki a mélytudat által eleve elrendelten az asszociációs kapcsolatai, hogy arról a lény nem sejt semmit. Bár ezek a rekeszek, dobozok határozzák meg a lény összes gondolatát és érzését, ő erről vajmi keveset vagy semmit sem tud. Csak működik, amerre tapasztalatainak mérhetetlen naggyá növekedett rendszere rángatja. Ez persze alapjaiban nem baj, mint arról többek között a 43. bejegyzésben is írtunk, hiszen az évek során felépített rendszer alapvető feltétele a mindennapi életben való működésnek, de ha célunk a megvilágosodás, vagy legalább némi bölcsesség megszerzése, akkor ez a mechanizmus akadállyá válik. Mondanom sem kell, hogy a dobozokat nem a bölcsesség figyelembevételével töltjük fel, hanem kizárólag gépiesen raktározva mindent, amit tanultunk, hallottunk, tapasztaltunk, és ebből építjük fel a nyilvánvalóan tévedés-alapú világunkat.

A hétköznapi tudat következő lépése az elemzés. A kategorizált jelenséget vagy érzést megvizsgálja. Korábbi tapasztalatai, a többi doboz ide vonatkozó tartalma, gyűjtött asszociációi segítségével dönt és minősít. Mivel a rendszer javarészt tudattalanul készült, automatizmusok építették, a külvilág kontroll nélkül elfogadott elemeire való reagálásként képződött, ezért a lény ítélete sem lesz más minőségű.

Harmadik lépésként az ítélet, minősítés után az ingerre – viszonyítva rendszere többi eleméhez – a lény a három szenv (20-22. bejegyzés) valamelyikével reagál, tehát vonzódik hozzá, elutasítja, vagy semleges marad irányába. A dobozban tárolt jelenség felhasználásáról ennek megfelelően fog dönteni a későbbiekben, mikor ütközteti a külvilág ingereivel, a többi ember dobozainak tartalmával: használja, elnyomja vagy csak tárolja azokat.

Végül a lény az észlelt, kategorizált, megítélt ingerhez kötődni kezd. Van, aki úgy tanítja, hogy a tudat csak a vonzónak ítélt jelenséghez kötődik, de én azt állítom, hogy mindegyikhez. Minden dobozunk összes tartalmához ragaszkodunk, mert az „én” célja elsősorban nem a jóllét, hanem a túlélés, és önmaga létének, valóságának, múlhatatlanságának bizonyítása, és ha kell, inkább szenved, de meghalni nem akar, azaz önnön ürességét és káprázat-jellegét belátni nem fogja. Mindenhez kötődik, amit a dobozokban önmaga részeként azonosít, amivel önmagát építi, amivel lényegét igazolja. A lény, az ember érezhet szenvedést, mert értéket és minőséget tulajdonít üres káprázat-tárgyaknak, de az ego nem, az csak létezni akar, és színjátékának következményei a megélt minőségek, a darabokra szakadt világ.

Buddhista megismerés:
1. észlel, felismer
2. elfogad
3. megvizsgál
4. nem ragaszkodik

Ez a megismerés dharmikus útja. Ennek is első lépése az észlelés, és hasonló a karmikushoz. Az előző módszerhez képest azonban lényeges különbség, hogy itt az észlelő nem kategorizálja a tapasztalatot, nem sorolja rekeszbe, és nem is teremti meg a kapcsolatot a már meglévő észleléseivel. Minden ingerre egy csecsemő rácsodálkozásával reagál, vagy ahogyan a zen mondja: a kezdők szellemével. Minden észlelés egyben az első, újra és mindig végtelenül nyitottan, ítélkezés és minősítés nélkül zajlik. Az észlelés egyszerűen csak végbemegy, megtörténik, az észlelt jelenség akadálytalanul érkezik a tudatba, és rá van bízva, hogy marad vagy tovább halad. Ami jön, hadd jöjjön, ami megy, hadd menjen. A tudatban való lakozása, az onnan való távozása nem színezi a tudatot, ami csak egy dolgot tesz: éberen, derűsen és ítélkezés nélkül figyeli. Az észlelés így nem tud álarcot ölteni, nem tud elbújni dobozba, asszociációk erdejébe, mivel felismerték, helyén kezelték. Egy idő után magától továbbáll.

A legfontosabb különbség a két megismerési hozzáállás között a következő lépés, az elfogadás. A hétköznapi esetben az elfogadás a vizsgálat, a minősítés után történik, és függ a lény számára való kedvességtől és haszontól. A buddhista gyakorlat még a vizsgálat előtt, kritika, mérlegelés és gondolkodás nélkül, a maga teljességében elfogad mindent, ami beérkezik. Mindig mindent. Ha csak egyetlen egyszer, bármilyen kis időre is megakasztjuk a bejövő észlelést, azonnal megjelenik a kritika, az ítélkezés, és velük együtt elmaradhatatlan társuk, a kötődés. Az igazi elfogadásnak soha nem lehet velejárója a mérlegelés! Minden méricskélés az egot hizlalja, mind viszonyít, mind téved, és mind azonnal tapad.

A következő lépés a vizsgálat, ám az előzőekből következően teljesen más módon, mint a világi módszer esetében. A vizsgálat célja nem annak eldöntése, hogy az észlelés mennyit ér, mennyire hasznos vagy veszélyes, és a tudat milyen hozzáállást tanúsítson vele szemben. A tiszta tudat éberen, bölcsen, nemesen és tisztán csak vizsgál. Figyel, hogy megismerje tárgyát, meglássa annak valódi természetét, és közben a Négy Mérhetetlen szellemében a jelenséget már elfogadva, szerető kedvességgel, megértéssel, együttérzéssel elismerje annak létezését. Az ilyen vizsgálat nem színezi át a tudatot, és ugyanígy a beérkező észleletet sem.

Végül az észleléshez, a jelenséghez a tudat nem ragaszkodik. Mivel nem történik meg egymás átszínezése, ezért nem megy végbe a kapcsolódás sem. A felismerés bölcsen történt, az elfogadás teljes mértékben megvalósult, a vizsgálat tisztán zajlott, a figyelem végig nemes és éber maradt, hát nincs mihez kötődni, nincs mihez ragaszkodni. A tudat és a dolgok megőrizték önmagukat, ezért lehetőségük maradt arra, hogy belássák: nincs önmaguk. Az üres, tág térben tiszta maradt a különállás, ezért mindennek lehetősége maradt szembesülnie valódi természetével.