Beálltam hát a teremtés közepére. Körbefolyt, bekerített, rám tekeredett, keresztülfont a téridő hálója. Fogta lábaim, mert a bokáimra csavarodott, a kezeim nehezem emeltem, mert körbefogott csuklóimon, mint egy inda. A gravitáció húzta tagjaim, tapasztotta lelkem, vonzotta érzékeim, a földre, az életbe rántott vissza. Hát pörögni kezdtem, magamra tekertem még jobban a tér szövedékét, az idő pókfonalait, és gyűjtöttem magamra, magam köré a teremtés szálait. Összehúztam a téridőt. Közelebb csúsztak, zuhantak a fényévmilliárdokból a már rég kihunyt, halott galaxisok, záporoztak rám a végtelen ideje elporladt bolygórendszerek, testembe hullottak a felmérhetetlen távolból az örök ideje elmúlt világok. Pörögtem és fekete lyukakat nyeltem el. Az anyag süvítve, őrjöngve hullott a húsomba, az antianyag belém ömlött, és duzzadva, gomolyogva nőtt testem és tudatom. Szupernóvák, kvazárok, űrbéli köd-városok, csillag-halmazok váltak részemmé, tudatom visszanyelte, mi belőle nőtt. Az űr szele végigsikított a végtelen univerzumon, és felém terelte a beláthatatlan tér minden alkotóelemét. Pörgésem sebessége a fényét is felülmúlta, fotonok és kvarkok anyagon túlivá olvadva repültek hozzám. A téridő hálója leolvadt rólam, és vékony fénybevonattá vált testemen. A protonok energiává robbantak, az elektronok plazmává finomodtak, az univerzum gyűrődött, zsugorodott, és szélei közeledtek hozzám. Határai elképzelhetetlen sebességgel áramlottak körvonalaim felé. A téridő robajjal, majd halk, elhaló sóhajjal belém hullott. Magam lettem az univerzum.

Sosem volt másképp. A határok az én határaim voltak, az univerzum széle a tudatom által befogható ismeretek végső tartománya volt, a felfogható az én szívem által még érthető birodalom utolsó zugáig terjedt. Mondanám, hogy hazaértem, de végig otthon voltam. Az univerzum tért meg, a mindenség talált haza, az ismeret vált érthetővé, a szeretet vált kifejezhetővé, mikor bennem összesűrűsödött. Ameddig a tudatom terjedt, addig ért el a világ ereje, szépsége és értelme. És mikor meghalok, az egész, mit a tudatom befogott, látott, érzett, ismert és szeretett, velem pusztul, velem hull atomjaira, kvarkjaira, majd tovább, mind tudatommá, szívem pedig energiává válik, szél suttogásává, és így terjed szét az addigra kietlen, rám szabott, nekem adott, de már üres világ örökében. Ámen.