Az egyik testőre lettem, előtte katonaként a légiókban szolgáltam. Tudtam írni és olvasni, de nem nagyon használtam ezt a tudományomat, mert inkább a fegyveremmel gyakoroltam. Egy távoli provincia egyik falvában nőttem fel, szüleim gazdálkodtak, adóztak, viselték a sorsukat. Ebből lett elegem, amikor a fényes páncélú toborzó mellé szegődtem. Kemény életem volt, rettenetes kiképzés alatt nőttem fel, öltem, és hullottak mellettem a bajtársak, mint az őszi legyek. Mire megbarátkoztam valakivel, meghalt, de én megedződtem, kicserződtem, mint az öreg bőr, és száraz lettem, mint a tapló. Nem voltak gondolataim, nem ismertem családot, irgalmat, sem elveket. Harcoltam, dolgoztam akkor is, amikor megtaláltak a próféta emberei, akik önfeláldozó harcost és testőrt kerestek.

A próféta vékony fickó volt, de átható tekintetű. Zavarban voltam mellette. Nem értettem, amiről beszél, de nem is érdekelt. Sok ellensége volt, más vallások képviselői, de a legádázabbak a saját nyájából valók. Az első évben alig láttam, csak messziről, ám nem foglalkoztam vele. A munka csak munka, és tettem, amihez értettem, forgattam a kardot, öltem az ellenségeit. Esténként a tűz mellett hallgattam a róla szóló történeteket, mesélték, hogy szent, gyógyít és áldoz, térít és prédikál, az emberek tömegei pedig a lába elé hullanak. Köptem egyet ilyenkor, persze csak titokban, mert a hívei a belemet ontják, ha nyíltan szidom a szentjüket, de hát miféle szent, aki testőröket tart és az ellenségeit ritkítja? A napjaim egyformán teltek, elkísértem útjaira a többi katonájával együtt, védtem a csőcseléktől és az áldását kérő, özönlő tömegtől. Néha levágtunk néhányat a hívei közül is, mert nem lehet eldönteni, ki támad és ki imád, mikor a tömeg felénk rohan, de nem is érdekelt, melyik micsoda. Hamar tekintélyt vívtam ki, mert vad tekintettel tudok mészárolni, ha a védencemet bántani akarják. Parancsnok lettem. Már a második éve szolgáltam nála, de nem kerültünk közelebb egymáshoz. Nem érdekelt a beszéde, ez is csak egy szerencsétlen félnótás próféta, aki érti a köznép nyelvét, majd ölet és harácsol, egyforma mind. A szeme izzott, vékony karjai hadonásztak, magasról beszélt, míg mi legvadabb társaimmal közvetlen körülötte és alatta álltunk a napon, és karddal a kezünkben védtük. Hallgattam beszédét, és persze okos volt, jól forgatta a szót, de gonoszul is egyben, amennyire megértettem. Fondorlatosan csavarta a mondatokat, mint a légiók vezetői, mint a politika vezetői, mint azok a nagy városban, akik irányítják az egész ismert világot. Ez is csak hatalmat akart, és ezt vérrel szerezte meg, a vér pedig a mi erős, inas kezünkhöz tapadt, mert az ilyenek nem mocskolják be magukat.

A beszédei azért megmaradtak tanulatlan, kemény elmémben. Volt benne rendszer. Persze megvetettem a szeretetről szóló szavait, mert én ontottam beleket, én szúrtam át szíveket, hogy ez pofázhasson, de elismertem az ész hatalmát, ami ebből a rohadékból szólt. Tudta, hogyan kell igazítani a szót és az emberi szíveket.

Minket is tanított. Este, mikor a tömegek szétszéledtek, és a fáklyákkal világított városokban kacagó önkívületben, táncolva idézték szavait, mikor hívei már maguk szerezték az új csodálókat, akkor belépett sátrunkba és nekünk beszélt. Elmagyarázta az ülés és a lélegzés módjait, elmondta az istenek neveit, színes történetekben festette le tetteiket, és bizony megbabonázott szavaival. Kemény maradtam, de éreztem vonzását. Aztán sok hónap után megtörtem én is és áldását kértem. Alig ismertem magamra, amint lába előtt térdeltem, de mégis erő járt át, mikor a fejemre téve a kezét megáldott. Nem szerettem előtte senkit. Gyilkos voltam, jöttment, őrült és könyörtelen. Ez sem volt más, nem szeretett ez sem senkit, de mégis eltört valamit a lelkem mélyén, amit nem is ismertem, és felhozta tudatom sötét kútjából a valóságomat. Gyakorolni kezdtem az útmutatásai alapján.

Kilélegzem, és világokat pusztítok. Belélegzem, és világokat teremtek. Olyan vagyok, mint Siva. Benntartom a levegőt, és fenntartom a világot, mint Visnu. Uralom a pusztítást és a teremtést, átitatom a létezést, irányítom a mindenség erőit, és olyan vagyok, mint Brahma. Ezt ígérte, és minél többet ültem, minél több időt töltöttem az általa javasolt meditációban, annál inkább átjárt valamiféle bizonyosság. Egyszerű ember voltam, ácsok és földművesek gyermeke, nem értettem a szavait, de az erejét éreztem. Már egy ideje kevesebbet edzettem katona barátaimmal, kevesebb részeg tivornyában vettem részt, kevesebb szajhát vittem sátramba, inkább ültem és gyakoroltam. Testem lassan átalakult, vékonyodott, de erősödött, arcom fogyott és szikárrá dermedt, sötét, mély szemeim lágyan, de áthatóan fúródtak előre. Fogalmam sem volt szavai értelméről, nem értettem átalakulásom, de apránként olyan lettem, mint ő. Társaim, a többi katona lesütötte szemeit előttem, a tárgyalásokon jelenlétem betöltötte a teret. Egyre gyakrabban vitt magával, hogy támogassam és álljak a háta mögött, amíg beszél és érvel. Átváltoztam. Ő lettem, de mégis magam, erős és irányíthatatlan, csendes, de bölcs. Nem szerettem az új énemet, pedig a régit is gyűlöltem, a gyilkos hóhért, de ez… ez rosszabb volt, és közben jobb, hatékony, okos, jóindulatú, igazam volt, a világ jobb lett általam, de mégis… idegen lettem.

Lelkem, jaj, megláttalak, elém álltál, pedig eltemettelek, elűztelek, sosem akartalak látni. Idegen vagy, számomra halott, ahogyan én is halott vagyok neked. Nem ismerjük egymást, és én, aki nem félek semmitől, aki kardjában és erejében hisz csak ezen a földön, rettegek tőled. Félem sötét hatalmad, félem gyengédséged, ölelésed ugyanúgy megrémiszt, mint roppantó erőd. Karjaid körém fonódnak, tekinteted felperzsel, szelídséged megöl. Jobb volt tudatlanságom.

Gyakorolok, ahogyan mutatta. Szavaim még nincsenek, tudatom még zárt, de ülve, összpontosítva már testem lángba borul, lelkem felizzik és érzékeim felrobbannak. Kemény és kizökkenthetetlen vagyok, de már nem izmaim erejében, hanem elmémben. Átváltozom, olyanná, mint ő. Én ő vagyok.

Belélegzem, teremtek. Kilélegzem, pusztítok. Benntartom a levegőt, fenntartok. Uralom a lélegzetem, uralkodom. Mikor megtámadtak minket, akkor is meditáltam, és mire kardomhoz kaptam, már vége volt. Nem voltak sokan, ezért kirontva sátramból rövid idő alatt levágtam mindet. Késő volt, a földön feküdt saját vérében. Letérdeltem, fejét felemeltem, de már csak hörgött és meghalt. Visszaengedtem a földre, felálltam és meghajoltam. Legyen így. Én lettem ő, világok teremtője, pusztítója, fenntartója, az erőket uraló. Próféta, szerencsétlen, csetlő-botló pojáca, mint ez az alak, aki vérébe fagyva, üveges szemekkel mered a semmibe. Szerencsétlen haldokló hús, beszélő hulla, akadozó nyelvű hírnök, egy a sokból, egy eljövendő halott. Folytatom, aztán majd elkaparnak, beszélek, mint a többi, tévedek, küzdök, és ha mondandóm nem is, de erőm kiválaszt. Amikor megszólalok, tévedek, de beszélek, mert tőle tanultam, és mert erre jelölt a véletlen hatalma. A hatalom, ami teremt, pusztít, fenntart, az erőt birtokolja, aki prófétákat küld magyarázni táncát és döntéseit. Eszköz lettem, gyilkos vas helyett pengő érc és zengő cimbalom. Csak beszélő hús, de helyet teremtek tűzzel, fémmel, beszéddel annak, akiben felébredt a fény. Itt vagyok, és helyet csinálok neked. Itt várlak.