Úgy tűnhet, mintha Sziddhárta kétségbeesett volna, de nem így történt. A herceg nem veszítette el az életbe vetett hitet, sőt, valójában ekkor győződött meg róla, hogy van értelme a létezésnek, és az megtalálható. A földi életet a halál árnyéka teríti be, de a látszaton túl lennie kell egy mulandóságnak nem alávetett, szennyeződésektől mentes létnek, ami nem az istenek világára korlátozódik. Ennek megtalálását nem várhatja mástól, neki kell elindulnia, remeteségbe vonulnia, amíg meg nem leli.

Ez a keresett, kívánt lét egy állapot. Nem valamiféle béke, nem a harc hiánya, nem a szenvedés kiküszöbölése, a boldog, önfeledt lelki restség állandósulása. A Buddha tudta, hogy az öröm és a szenvedés nem ugyanannak a hajtóerőnek a két szélsősége. Az öröm mint egy tó, sekély, a gyönyör egy ideig boldogságot okoz, de a túl sok gyönyör vége mindig a csömör. A szenvedés viszont egy mély kút, egy zuhanás, ami a fájdalom fokozásának egy határán túl olyasmit eredményez, ami feloldja a kétségeket és megadja a választ: katarzist.

Kis szenvedésre kis válasz érkezik. Az igazi, végső választ csak a legnagyobb kérdésre kapjuk meg, a legnagyobb kérdés feltevéséhez viszont ismerni kell teljes mélységében a meghaladni kívánt dolgot, a szenvedést. Nagy kérdést csak nagy szellem tehet fel, aki következetesen, a vágynak, haragnak, kételynek teret nem engedve megszenvedte, és így megértette a kérdést annak teljes valójában. A kérdést csak az teheti fel, aki már annyit foglalkozott vele, hogy tudja a választ a kérdezés pillanatában. Ez minden követőre vonatkozik napjainkban is. A szenvedés meghaladása nem a másik véglettel, a gyönyörök halmozásával lehetséges, hanem a dualitás megszüntetésével, a létkerékből távozással, illuzórikus voltának belátásával, amit a Buddha később ellobbanásnak, nirvánának nevezett el.

Így húsvét idején emlékezzünk meg Jézus szenvedéséről. A kereszten, szerintem, ugyanezen ment keresztül. Átélte a legmélyebb szenvedést, az Istentől való elhagyatottságot, az emberiség összes bűnének rettenetes súlyát, és felkiáltott: Istenem, miért hagytál el engem? Istennek magára kellett hagynia őt, mert különben lehetetlen lett volna magára vennie az emberek bűneit. Amíg Isten ő volt, addig nem volt lehetséges a bűnök átvétele, mert Isten nem lehet bűnös. Elképzelhetetlen, és az Isten lényegének teljesen ellentmond, hogy bűnös legyen. Mivé lenne a világ egy szennyes Istennel? El kellett engednie, magára kellett hagynia, és Jézusnak át kellett élnie a legmélyebb, legrettenetesebb gyötrelmet, ahogyan a Buddhának is, hogy megértse az emberi szenvedés teljes mélységét. Mert Jézus megélése szerint bűnösnek lenni szenvedés; a Buddha megélése szerint tudatlannak lenni szenvedés.

Szerintem a tudatlanság mélyebb gyökér. Buddhai értelemben a tudatlanság nem valaminek a nem tudása, hanem a lényeg nem látása. Ez a tudatlanság okozza a bűnt, ez teszi lehetővé a bűn elkövetését, bár a Buddha nem beszél bűnről. A bűn nem más, csak a tudatlanság törvényszerű következménye. Nem tudják mit cselekszenek, hiszen még gyermekek, ahogyan Jézus is mondja. De a büntetés a gyermekeket is utoléri a karma természetéből adódóan.

A két Áldott, Jézus és a Buddha feltette a legnagyobb kérdést, ezért megkapták a legnagyobb választ. A rossz hírem számodra, kedves Olvasó, hogy bármelyik utat követed, krisztussá vagy buddhává kell válnod, nem adják olcsóbban a szabadságot.

De még nem tartunk itt. Sziddhárta elhagyta a palotát, elhagyta apját, barátait, szép feleségét, pár napos kisfiát, és haját levágva, ruháját rongyokra cserélve a remeteségbe távozott. Útra kelt, hogy gyógyírt találjon az emberiséget sújtó kórságra, orvosa, megmentője legyen. A szenvedésbe ragadt világ nem ismerte fel, hogy világa kárhozat, egyedül ő tudta, hogy mi az igazi baj. Az erdőkben sok remete élt, akik a boldogságot keresték, kerülték a rossz karmát, gyűjtötték a jót előnyös újjászületést remélve, vagy isteneik parancsát lesték. Csak ez a magányos herceg sejtette, hogy a szamszárából nem vezet ki egyik ismert megoldás sem, hogy valami újat, valami valóban működőt kell találnia. Szívében a teljesen tiszta létezés utáni szent vággyal ő volt akkor a legmagányosabb ember a világon.

Ennél a résznél újra óva intelek, kedves Olvasó: ne kövesd a Buddhát, ha nem bírod elviselni a rideg,  kozmikus magányoddal való szembenézést, mikor eljön az ideje.

A Buddha lesz majd az egyetlen vallásalapító, aki a megoldást nem túlvilági eredetűnek gondolta, hanem az ember tudatán keresztül elérhetőnek. A hely, ahol a szabadság honol, ami romolhatatlan, nem egy másik hely, hanem helytől függetlenül egy másmilyen viszonyulás a létezéshez, egy tudatszerkezet-változás. A látás olyan megváltozása, amikor már mindegy, hol van a felébredett lény, mert nem határozza meg sem hely, sem idő, állapota stabil, független, karmikusan nem kötött. Ez az állapot igaz természetünk, ami most is velünk van, csak nem ismerjük fel, egy állapot, amiben úgy látjuk a dolgokat, ahogyan azok valójában vannak. A nirvána a legtermészetesebb dolog a világon. Aki a szenvedés világából egy másik, örömteli világba akar eljutni, sosem haladja meg a dualitást, a viszonyításokat, méricskélést. Legyen az bármilyen másik hely, ha különbözik ettől, akkor tulajdonságai vannak, és ami meghatározható mértékkel rendelkezik, az romolható. A herceg a végsőt, a teljes és tökéletes megszabadulást kereste, nem érte be kevesebbel. Ez az a nagy kérdés, amire egy Áldott megtalálja a legnagyobb választ.

Aki a Tanítást követi nem vállal kevesebbet, minthogy végigjárja vele az utat, és ő sem éri be kevesebbel. Azt kérte, hogy ne higyjenek el neki semmit tekintélye alapján. Minden szerzetes, világi követő próbálja ki, tapasztalja meg, élje át, és ha nem látja be az út igazságát, dobja ki a Buddhát. Lássa be, hogy önmagára számíthat csak, és azt kövesse, ami neki való. A buddhizmus nem térít: azoknak való, akiknek szemét már csak kevés por fedi, a többieknek a meghaladni kívánt ego fényesítésére használt eszközzé silányul.

A következő részben tovább követjük a rongyokba öltözött remetét az erdőbe.