A második alapvető szenv az ellenszenv (dósza). Ez is több mint a harag. A harag egy szélsőséges megnyilvánulás, amikor a nem vonzó, kellemetlen dolog, élethelyzet, ember elkerülhetetlen, a védelmi körünkön belülre furakszik, dolgunk van vele, pedig kívül akartuk rekeszteni életünkön. Ekkor haraggal, gyűlölettel, és vérmérsékletünk szerint agresszivitással vagy passzív ellenállással fordulunk felé. A zavarosabb világkorszakokban ez az ellenállás gyorsabban kiépül, és a gyakoribb frusztráció miatt már apró harag is könnyen vált ki szélsőséges reakciókat emberek és embercsoportok között.

Az ellenszenv a haragnál általánosabb és alapvetőbb. Egy negatív hozzáállást jelent mindenhez, amit az én aktuálisan, rögzült ítélkezése, megmerevedett mintái alapján éppen nem-szeretettként, nem-vágyottként ismer fel. Automatikus, és az előző szenvhez hasonlóan nem emberhez méltó, szánalmas reakció.

Szinte mindig csendes, alattomos terméke tudatunknak, gyakorta láthatatlanul, de folyamatosan megnyilvánul bennünk. Végül is mindenhez, ami nem vonz, ami ellenkezik ízlésünkkel, ahová a vágy és a szomj aktuálisan nem terel, hanem éppen taszítónak, vagy csak nem kedvünk szerint valónak ismerik fel érzékeink, ahhoz ellenszenvvel viszonyulunk. A két véglet között csapódunk ide-oda, mint két ellentétes pólusú mágnes között egy akarattalan vasdarab. Tudatosnak hisszük magunkat, de alig élünk át néhány valóban világos pillanatot életünk során, igazán szabad, valóban látó, kristály-tisztaságú pillanatunk pedig talán egy sincsen. A látásunkat állandóan elhomályosítják, elterelik a szenvek, és mi egyikhez rohanunk, a másikat kerüljük, nyomorultul ténferegve, az emberhez méltó tudatosságot, a nemes éberséget meg sem közelítve. Még vágyunk és ellenszenvünk is óvatos, együgyű, nevetséges. Nem forradalom, nem döntés, nem az ég-alatti poklának dacos vállalása, csak felületes érzékkielégítés. Általában észre sem vesszük. Ha létezne ördög, nem vállalná felettünk a rabtartói szerepet, mert unalmasnak találná. Felsőbb hatalom irányítása nélkül is, bárgyún tántorogva veszítjük el magunkat. Kiszolgáltatottságunk saját döntésünk, nincs kinek szemrehányást tenni, de ellenszenvünk mégis folyamatosan felismerni véli maga körül, az egyébként érték-semleges tényezők között, szenvedései okozóit.

Pedig a dukkhát mi teremtjük, mi nevezzük el, mi látjuk. A szenvek nem mások, mint értékkel bírónak, minőséggel rendelkezőnek látott, egyébként üresség-természetű jelenségekre való téves reagálások. A szenvedés nem más mint viszonyulás!