199. A határok megteremtik a szétválasztottságot, ami természetesen csak a szétválasztottság illúziója, de a látszatot az elkülönült tudatok nem érzékelik. Ők mind megélik különlétüket. A határokon belül rekedt lények egy része felismeri fogoly-létét, magában szabadság-vágyat, szabadság-természetet fedez fel, és a határokon való áttörésre törekszik. De az elkülönítettség által létrehozott területek olyanok, mint a fizikai univerzum részei: az egyik birodalom határát elhagyva a másikén zuhanunk át, mert a birodalmak között nincsenek üres tartományok. Ha volnának ilyenek, azok is csak birodalmak lennének. Birodalomból birodalomba, határokon át örökké, egyenesen, de mégis körben haladva a végtelenségig.

200. Így a szabadság-vágy is az illúzió része, mert ami nem illúzió, az vágytalan, szétszóródott, a lények számára halott. Ez a vágy valójában eszköz, ami az elválasztottak tudatának elhomályosítására szolgál, a határok lebontásával a birodalmak növelésére, az összeolvadásra. Aztán a túl nagyra nőtt birodalom majd békétlenné válik, túlságosan sűrűvé, emiatt a belső feszítő erők újra kisebb darabokra bontják. Mint a buborékok. Felfúvódik, zsugorodik; fellángol, kihuny; ez a szamszára állandósága, melynek törvénye, lényege, igazsága, teste mind látszat.

201. Buborékból buborékba, birodalomból csak birodalomba léphetünk. Ami kívül van, az valaminek a belseje; ami a tudaton kívül van, az is egy tudat része.

202. A tudatok és a tudatokat kitöltő dolgok egymás ellentétei. Mint a tér és a tárgyak: a tér nem határozható meg a benne lévő tárgyakkal, mert azok a tér számára negatívak, elvesznek belőle. Ha minden tárgyat kiveszünk, a tér elnyeri teljességét, ám meghatározhatatlanná válik. Ugyanígy fordítva: a tárgy számára a tér negatív, mert minden, ami nem ő, ám ha betölti a teret maradéktalanul, akkor nem viszonyítható, ezért meghatározhatatlan. Tér és tárgy igényli egymást, a határon belüli elválasztott igényli a birodalmat. Ha egyszer teljessé válva kitöltené a teret, vagy valóban szabadulna, és eltörölné a birodalmat a határaival együtt, kívül kerülve mindenen, azonnal meghatározhatatlanná válna.

203. Ezért a szabadság-természet valójában rabság-természet. Csalfa vágy, mert nőni, változni, áthelyeződni, összeolvadni akar, nem szabadulni. Így lesz a szabadság-vágy a szamszára folyton örvénylő, mégis kötött mozgásának hajtóereje.

204. Látszólag mindez az „én” műve, de nem foghatunk mindent rá, hiszen így mozognak az öntudatlan jelenségek és dolgok is. Énség van bennük, de akaratukra nem hivatkozhatunk, mert nem néznek önmagukra. Az „én” önreflekciója ráadásul még a legfejlettebb tudatú lényben is homályos, sűrű köd borítja, szemét pedig fátylak milliói. A legtisztább önreflekció istené, de ez sem minőségi, csak mennyiségi különbség a buddha-látáshoz képest. Az éntudat mintha csak eltérő fejlettségű eszközt adna a lények kezébe, hogy szemlélhessék a körforgást. Hatnak is rá, igaz, de ez nem lényeges, mert a szamszára dübörgő, folytonos örvénylése maga a folyamatos és minden irányú hatóerő, a mozgás iránya tetszőleges és érdektelen, ráadásul minden hatást elmos a következő.

205. A fejlett „én” erejét arra használja, hogy bizonygassa nemlétét, kapcsolatokat keressen, túléljen, növekedjen. Szükséges eszköz, utólagos kontroll, hogy az ideiglenesen egy helyen összecsomósodott, önreflektív intellektus ne őrüljön bele a nyilvánvaló ténybe, miszerint valójában nem elkülönült, csak egy átmenetileg sűrűbb örvény, ezért mind léte, mind szabadulása, mind megváltása eleve értelmezhetetlen. Eloszlik, kisimul a Nagy Kerék szabályai szerint idővel úgyis, és visszatér a dharmák örök körforgásába, ahonnan valójában el sem különbözött. Az „én” kegyelem: célt, értelmet, okot hazudik, hogy megkímélje a látszat-magára tekintő intellektust a valóság meglátásának rettenetétől.

206. Ha az ént akarod meghaladni, akkor tudd, hogy nem a nem-én felé igyekszel. A nem-én csak az én másik arca, csak más megközelítés, másik birodalom, ahová az éned határain túl átléphetsz. Az én valódi meghaladása egyben a nem-én meghaladása is. Túl birodalmakon, határokon. Az én határainak feloldása szükségszerűen minden határ feloldását jelenti, nem egy újabb megnyilvánulást valahol máshol, máshogyan. A szamszára nem behatárolt hely, és a nirvána nem egy másik birodalom. A szamszára nem egy tartomány, amit el lehet hagyni, ahonnan az én majd szabadul, és a nirvána nem egy hely, ami befogad, ha átléped a kapuját. Az univerzum végtelen, mert magát a helyet és a teret teremtette meg, ezért rajta kívül semmi nincs, mert értelmezhetetlen a „kívül”. A tudat végtelen, mert ami kívül esik rajta, az is belül van, csak még felfedezetlen. A szamszára végtelen és meghaladhatatlan, mert maga a létezés és a nemlétezés az illúzió. Ott keresd a nirvánát, ahol van: bent és kint, függésben és szabadon, illúziókban és a valóságban, de mindig a helyén, ott, ahol van.