A korábbi, tudatról szóló részeket némileg összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a tudatosság, mint önálló, egyénre szabott létező, mint valóság, egyediség, okság nem értelmezhető. A késztetések, a létező világra adott ösztönös, öntudatlan válaszok, akár a bőrreflex a földigiliszta esetében, megelőzik a tudatosságot, és a tudatot kikerülve szülik meg az akaratot és a cselekvést. Azt is megállapítottuk, hogy ebben tévedhetünk, hiszen a tudatosság egy általunk nem ismert, számunkra nem hozzáférhető mély szintjén lehet tudatos minden akaratunk és cselekvésünk, de mivel ez nem tudatosul, ezért mégiscsak tudattalannak nevezhetjük. A buddhizmus egyik célja, és különböző meditációs gyakorlataival módszere is, hogy a tudatosságot olyan tartományokra is kiterjessze, amik egy átlagember számára hozzáférhetetlenek, de látható, hogy olyan mélységbe egy megvalósított mester is képtelen lehatolni, ahol minden kérdésünkre választ találunk, és ahol a tudatot megismerve feltárul előttünk az ősi mozgató akarat természete. Nem találhatjuk meg magunkban az istent, hát még az eredendő, egyetlen okot, a végső megfejtést.

A tudatosságról addig is az állapítható meg, hogy a tudattalan reakciókat követi időben, sőt, azok terméke, egy következő, szükségszerű lépés a fejlődésben, az erőforrásokért való versenyben. A tudatosság teljesen önállótlan, lemaradva lohol a tudattalan reakciók nyomában, teljesíti azok parancsait, megy az események után. Nem találunk magunkban valóban belőlünk fakadó, az első pillanattól általunk gerjesztett tudatos akaratot. Persze idővel az emberben végtelenül kifinomult tudat formálódott, de még mindig egy neolitikumban kifejlődött agy vezérli, ami a modern, intellektuális és magasabbrendű érzelmeket imitáló világban próbál helytállni. A történéseket nem a tudatosság teremti, de végtelen kifinomultsága ezt az illúziót kelti, pedig csak nagyszámú, de ha jobban megnézzük, korlátozott változatossággal reagál az ingerekre. Ahogyan a testi ingerekre testi választ ad, úgy a magasabbrendű szellemi ingerekre intellektuális válaszokat, a bonyolult társadalmi, családi, közösségi kapcsolatokra pedig magasabbrendű érzelmi válaszokat, de ennek oka nem egy szellemi szomj, vagy lelki késztetés, hanem az elemi, zsigeri és állati vágy a túlélésre és a szaporodásra. A világ felől érkező ingerek ugyanazok, a fejlett elme válasza pedig szintén ugyanaz, mint több millió éve, de az evolúciós fejlődésnek és a bolygón már megnyert evolúciós háborúnak hála sokkal kifinomultabb formába csomagolva. A késztetések is a tudattal együtt finomodtak, de az ember valódi vágya még mindig a túlélés és a szaporodás, csak nemesebb köntösben, és az álcázás érdekében már a gondolkodás, a következtetés, az elvont szemlélődés, a másokon való segítés vágya is megjelent az evolúció repertoárjában.

Paradox, de a szándékos tenni akarás, tehát a tervezés is már a döntés és cselekvés után következik, mert a döntést az ösztönös erők már meghozták, mire a tudat utólag megmagyarázza önmagának. A mentális folyamatok, az eleve meghozott döntések késve kerülnek az önmagára rálátó, önreflexív felszínre, az „én” látóterébe, és olybá tűnnek, mintha az értelem segítségével akkor és ott születnének. De a döntés korábban már létrejött, a cselekvés lezajlott, és a tudatosságnak, az „énnek”, vagy hívjuk inkább önreflektív személyiségnek már csak az a dolga, hogy a döntést igazolja, a meglévő keretek közé, a már fennálló narratívába illessze, és tudatos, tervezett cselekvésnek tüntesse fel, elsősorban önmaga számára. E csalás nélkül ezen a fejlett evolúciós szinten nem működhetnénk, mert a személyiség tönkremenne annak tudatában, hogy szerepe tetszőleges, éntudata üres, feladata pedig a látszat ellenére a nyers és ősi célok szolgálata továbbra is, bármit is hitt önmagáról. Sőt, paradox módon e csalás nélkül a magasabbrendű személyiség ki sem fejlődik, mert az önmagával meghasonlott faj evolúciós zsákutcába került és kihalt volna.

Tehát a magasabb rendű tudatosság is csak reagál a világra, de közben legyártja reakciója igazolását, ami, mivel az „én” számára készíti, önigazolássá válik. Az egyszerű kontroll már nem elégítené ki az ember énképének maga felé irányuló elvárásait és a bonyolulttá fejlődött elmét, ezért a tudat a tudomásulvétellel egy időben elhiteti önmagával, hogy tudatos, önálló, felelős és szabad döntést hozott. Ez a tudatosítási folyamat azonban nincs ingyen: csak akkor vagyunk képesek ezt a csalást elhinni, ha tudatos, önálló, felelős és szabad lénynek, azaz „énnek” tartjuk magunkat, tehát az ösztön működését tudatosságnak mímelő folyamat mellékesen megteremti az „én” képzetét.

Ezek szerint a tudatosság is csak egy ösztön, de rendkívül fejlett ösztön, de végül is csak egy csalás, aminek célja, hogy a már meghozott döntésnek és elvégzett tevékenységnek büszkén a szándékosság és átgondoltság látszatát adja, mintha a szándék és a tett tudatos lett volna. Miért tesz még így a nyilvánvaló szándékon, az „én” autoritásának védelmén túl?  Mert ha a döntés, és következménye, a tett szándékosnak tűnik, akkor az egyén tudatos, van énje, van lelke, van sorsa, és legfőképpen van értelme a létezésének, tehát értékes és nem hal meg végleg, tovább él más formában, magasabb erők figyelnek rá, mert túl értékes elveszni.

Persze felmerülhet, hogy a tartalmától megfosztott és leleplezett énnel mihez kezdjünk, hogyan használjuk magunkat most, miközben arra keressük a választ, hogy kik vagyunk, hogyan érzékeljük és tapasztaljuk magunkat? Hiszen az „én” nem illúzió, hanem Descartes szavainak értelmében az egyetlen bizonyosság, az egyetlen valóban érzékelhető valóságunk? A válasz a következő: az „én” nem a lélek része. A tapasztalt „én” csak személyiség, csak örökölt és összehordott, mulandó és dukkhával telt esetlegesség. Egyszerű automatizmus, eszköz a túléléshez. A maga-felismerés kezdetleges, primitív lehetősége. A személyiség, az öntudat, az „én” alatt még találhatóak rétegek, melyekben a maga-felismerés, az isten-felismerés, sőt, a megvilágosodás további valóságai találhatóak.