Befejezéséhez érkezett a Nemes Nyolcrétű Ösvényt tárgyaló, január 3.-án indított sorozatunk. Már csak két rész van hátra. Bizonyára sokszor lesz még szó az Ösvényről a jövőben, de a tematikus tárgyalást a következő bejegyzéssel lezárom. Utolsó témánk, e nemes út zárásaként, a bölcsesség kifejlesztése lesz.

A 8. tag a helyes elmélyedés, de nem ez jelenti az ösvény tetőpontját, mert a nyugodt és szilárd, összeszedett tudat önmagában nem elegendő a legmagasabb megvalósítás eléréséhez, a dukkha meghaladásához. Az elmélyedés ugyanis nem hatol le a szenvek gyökeréig. A dukkha megszüntetéséhez, az avidjá (nemtudás) felszámolásához, a megszabadulás eléréséhez, és majd a tökéletes ellobbanáshoz az ösvényen szerzett összes tudást használni kell. Az ösvénynek eszközzé kell válnia, hogy a végső igazság belátását megszerezhessük. Ehhez fel kell ismernünk, hogy az ösvény körbeér, és a végére érve újra az elején találjuk magunkat: megtanultuk használni a nyolc tényezőt együtt, és most újra a helyes szemléletet és a helyes szándékot kell mozgósítanunk. Eddig ezek előkészítő szerepet játszottak, de most, már magasabb szinten, újra elő kell vennünk őket. A helyes szemléletnek a jelenségek valódi természetébe történő bepillantássá kell válnia, amit korábban csak fogalmi úton ragadtunk meg, a helyes szándéknak pedig a szenvekről való teljes lemondássá kell válnia, ami már nem akarati cselekvésből, hanem mély megértésből születik.

A szenveknek három rétege van a Buddha szerint:

• a lappangó hajlamok szintje, ahol a szenvek szunnyadnak, de nem fejtenek ki tevékenységet;
• a megnyilvánult réteg, ahol a szenvek ingerek hatására káros tevékenységet fejtenek ki, majd érzelmek és gondolatok formájában a tudat felszínére kerülnek;
• a vétkezés szintje, ahol a szenvek túllépik a tudati megnyilvánultságot, és káros szóbeli vagy testi tetteket váltanak ki.

A Nemes Nyolcrétű Ösvény három szintje (lásd 173. bejegyzés) a szenvek e három rétegét vonja ellenőrzése alá:

• az erkölcsi fegyelem gyakorlása a vétkezés szintjén akadályozza meg, hogy a szenvek tettekké váljanak;
• az elmélyedés gyakorlása a megnyilvánulás szintjén eltávolítja a már megnyilvánultakat, és megakadályozza a még meg nem nyilvánult szenvek felbukkanását, ám többre nem képes, mert az elmélyedés szellemi nyugalma nem tudja kitépni a szenvek gyökerét;
• a bölcsesség gyakorlása képes rá, hogy eltüntesse a lappangó hajlamokat, és megakadályozza, hogy szenvekké váljanak.

Végül csak a bölcsesség képes feltárni és megszüntetni az avidját, a nemtudást. A nemtudás a gyökérok, ami minden szenvet táplál, és bárhányat is vágunk le, a nemtudás miatt a bennmaradt gyökérből mind állandóan újra sarjad. A nemtudás nem a tudás hiánya, főleg nem képességek hiánya, hanem nem-jó-tudás, nem a helyes, nem az igaz tudása. Más, nem a végső megértésre irányuló célok eléréséhez a nemtudásból fakadó értelem természetesen elegendő, de e végső fókuszra tekintve már haszontalan. Nemtudással rendelkezik minden még meg nem világosodott lény, a világ legokosabb embere is, mind, aki nem szerezte meg a Négy Nemes Igazság teljes belátását. Ezért a végső cél, az ellobbanás, az éntelenség megvalósítása fényében minden tudás nemtudás, amiből végső értelemben csak káros érzelem és gondolat származhat.

A nemtudás által okozott három káprázat a következő:

• maradandónak látjuk a mulandót;
• kielégülést találunk a nem-kielégítőben;
• önmagában létezőnek látjuk azt, aminek nincs önléte.

A nemtudást használva lényünket olyan erőknek adjuk át, amik a jelen élet kereteit öröknek, jónak és valódinak mutatják. Mint sokszor leírtuk, ezt nem gonosz erők érik el, a Gonoszról szóló tanítások gyermekmesék: ezek az erők önmaguk természete szerint működnek, nem kényszerítenek semmire, és öntudatlanul használjuk őket, amíg a teljes belátás meg nem mutatja számunkra rabságunkat. Ha van rá igényünk: ha nincs, akkor is jó, ha tudjuk, hogy ezen erők öntudatlan működésére bíztuk magunkat, és kiszolgáltatottak maradunk.

A bölcsesség fellebbenti a fátylat, és megmutatja a valóságot, de ami a legfontosabb, megadja a módszert is, hogy kiszabaduljunk a káprázat fogságából. A bölcsesség gyakorlása a belátás (vipassaná) kifejlesztésére irányul. A létezés természetének átfogó megértéséhez saját tapasztalásaink éber és tiszta megfigyelése vezet. Tapasztalataink nemtudással szemlélve is adnak ismereteket, de így végül csak éljük, és nem értjük a létezést, és e vakságnak köszönhetően állandóan a három káprázatba ragadunk. Ez aztán szenvedést okoz: a maradandóság káprázata miatt fájdalmat élünk át a jelenségek elmúlásával, a kielégülés káprázata miatt folytonosan az el nem érhető beteljesülést és a vágyainkat hajszoljuk, az „én” káprázata miatt a világot énre és enyémre, illetve nem énre és nem enyémre daraboljuk, majd elveszünk a széttört világ darabjai között.

Az „én” illúziójának felfedéséhez használt módszereket már mind tárgyaltuk. Első az öt halmaz vizsgálata. Mit vizsgálhatunk bennük (most egy kicsit tudományosabban):

1. A test, az anyag: az érzékelés és a tárgykapcsolatok automatizmusai és sémái, azaz az érzékelés és a tárgyak észlelésének, megértésének torzításai a nemtudás miatt, a jelekhez, születéstől tanult, és kizárólagosnak elfogadott megismerési lehetőségekhez való ragaszkodás.
2. Az érzés, az affektusok orientációs sémái: a szenvedélyek, mint életvezetési és életértelmezési irányok.
3. Az észlelés, a kognitív konstruktivitás folyamatai: a torz tapasztalás és az intellektuális megrögzöttség miatti alkalmatlanság a valóság megértésére, sőt, egyáltalán felismerésére.
4. A késztetés, a motivációk és viselkedések szabályozott organizáló mintázatai: az előzőekből következően a gondolkodás és az érzelmek megélése, a lelki és szellemi minták megmerevedése, így a tudat beszűkülése.
5. A tudatosság, a tudat reflektivitása: a világra való reagálás, visszahatás, a világ és a tudati, szellemi, érzelmi jelenségek egysíkú, megrögzött ismerete, az újra való képtelenség, a rabság, a dukkha, a nemtudás.

Tehát vizsgálhatjuk a halmazokat a bölcsesség gyakorlása során, de szemlélhetjük a már szintén többször tárgyalt érzékszervi tapasztalás hat belső és hat külső szféráját (látás, hallás, ízlelés, szaglás, tapintás, tudattartalmak). A külső szféra az érzékelés, a belső az érzékelés okozta tapasztalat, észlelet, melyeket megfigyelve felismerhetjük azokat a béklyókat, szenveket, melyek az érzékszervi érintkezések, tehát a tapasztalások során felbukkannak.

Vizsgálhatjuk még a létezés összetevőit nem a részeikre bontva, hanem kapcsolataik szerkezete szempontjából. Felismerhetjük, hogy semmi nem létezik önmagában, tehát nincs önvalója, énje: minden csak függésben, máshoz képest értelmezhető. Nincs olyan tulajdonsága, ami magában magyarázható, mert a nagy a kicsihez, a hosszú a rövidhez, az élő az élettelenhez, a tudás a nemtudáshoz képest értelmezhető kizárólag. Megállapíthatjuk, hogy aminek nincs önálló tulajdonsága, annak nem lehet önálló léte sem. Tudatunk előtt világosodik meg, hogy a létezők üresek, mert tulajdonságaik hiánya nem csak jellemzőiktől, hanem önlétüktől fosztja meg őket. Ehhez segítségünkre lehet a már szintén tárgyalt függő keletkezés tana, és az ott található 12 tagú láncolat (38. bejegyzés).

A tényezők elemzése és az összefüggések felfejtése segít elmetszeni az énhez kötő intellektuális ragaszkodást, azonban nem elég a mélyen gyökerező énképzet megszüntetéséhez: ahhoz be kell pillantanunk a jelenségek üres, lényeg nélküli természetébe. Ehhez közvetlenül kell elmélkednünk a létezés összetevőinek már többször tárgyalt három egyetemes összetevőjén, az állandóság hiányán, a nem kielégítő jellegén és az önmagában vett létezés hiányán (28-30. bejegyzés), de már mélyebben, mint korábban tettük. Ha az állandóságba vetett hitünk már nem csak az eszünk, hanem a tudatunk előtt is felbomlik, magától felismerjük, hogy semmi sem jelent kielégülést, és már csak a legnehezebb belátás, a minden jelenség önvaló nélküliségének teljes megértése marad hátra. Ebben segít, ha felismerjük a dolgok függésben létezését, a dolgokra való befolyásunk teljes reménytelenségét, a kiszolgáltatottságunkat, és az ebből fakadó békétlenségünk örök kárhozatát. El kell engednünk az „én” megszűnése miatti félelmeinket, és szembe kell néznünk a legnagyobb démonnal, önmagunk állandótlanságával, a saját énünk megszűnésével. Mindezt félelem nélkül, már a bölcsesség birtokában.

Mikor a belátás gyakorlása megerősödött bennünk, az ösvénytagok összefonódnak, és egybeforrva adnak erőt egyetlen összetartó ösvénnyé válva, és így törnek velünk a cél felé. Az erkölcsi fegyelem hatékonyan tartja ellenőrzés alatt a káros hajlamokat, az elmélyedési csoport a tudatot a jelenségek áramlásán rögzíti, a bölcsesség csoportja megszilárdul, és a cél irányában, az ellazult elengedésben tart minket.

A következő bejegyzésben befejezzük az ösvény tárgyalását, mikor az utolsó szakaszra lépünk.