Ma 5 éves a blog! És ma van a feltámadás ünnepe! Ráadásul a bolondok napja! Ünnepeljünk egy új bejegyzéssel.

A saját, működő buddhizmus kialakításában mi jelenthetne nagyobb akadályt, mint amin mindenki fennakad, és van, aki nem is szabadul: a megvilágosodás akarása, a törekvés a nirvánára, mely igyekezet aztán rendre az én-mentés erőlködésévé korcsosul.

Az élet küszködés és remény keveréke, minden napja apró problémákkal és boldogságokkal teli, ám a cél hiánya miatt teljesen céltalan és kozmikusan értelmetlen. Sem oka, sem célja nincs, nem irányítja alacsonyabb vagy magasabb értelem, ezért nincs mit meghaladni. A halál elkerülhetetlen, utána teljes és végleges az elfeledettség, minden élet hatástalan és teljesen felesleges. Ennek a belátása a megvilágosodás előszobája, akkor is, ha az elfogadás még nem született meg. De az embernek ér dühösnek lennie azért néha, ha ebbe belegondol. Ha ezen azért néha még fel tud háborodni, sok társadalmi, egzisztenciális és spirituális frusztrációtól, szorongástól és tévképzettől megmenekülhet.

Minden ember homályos, kafkai bűntudatban él. Mind úgy érezzük, hogy ha szenvedünk, ha kudarc, veszteség ér minket, annak bizonyára oka van, és ez az ok a saját vétkünk. Ha rájönnénk, hogy szenvedésünk oktalan, megrémülnénk, mert jobban rettegünk a rideg, érzéketlen, isten nélküli ég könyörtelenségétől, mint isten önkényétől. Ezért boldogtalanságunkra, sikertelenségünkre, bűneinkre saját vétkeinkként tekintünk, melyek túl nagyok, és mi túl kicsinyek vagyunk, hogy egyedül képesek legyünk elhordozni majd feloldani őket. Ezért aztán megvilágosodásra, megváltásra és megbocsátásra vágyunk az égtől és a többi embertől.

Ha beismernénk, hogy véletlenszerű folyamatok által irányított világban élünk az üres ég alatt, akkor tönkremennénk, mint a szüleitől elhagyott kisgyermek. Ha elfogadnánk, hogy az erény nem kapja meg a jutalmát, sem a bűn a büntetését, akkor egy csepp reményünk sem lenne, hogy bűnbocsánatot nyerjünk, hogy feloldható legyen mardosó bűntudatunk, és egy mindenható isten, egy védelmező törvény, egy oltalmazó szülő kiterjessze fölénk szerető gondoskodását és megmentsen minket. Megmentsen a félelemtől, a bűntudattól, végső soron a haláltól.

Szorongunk, bűntudatot hordozunk, de nem fogadhatjuk el, hogy mindezek az ég által magára hagyott emberlét természetes velejárói, hogy csak az ember ítélkezik önmaga fölött, mely ítéletek aztán az Isten, a Sors vagy a Társadalom hangján szólalnak meg benne. Az ember a jót és a rosszat maga kelti életre önmagában, de ezt nem láthatja be, mert ennek a belátásnak egyenes következménye a Paradicsomból való kivetettség, az Ég általi elhagyatottság, a felnőttség bátor vállalása. Az ember szívesebben marad gyermek és rendeli magát képlékeny hatalmak alá, inkább vállalja a megfelelés nyomását, a büntetést és a szolgaságot, mint a felnőtt döntések súlyát és következményét, és ezzel együtt a rideg, örök űrbéli magányt. Mikor felnézünk az égre, istent és reményt akarunk látni, előrenézve célt és eredményt, hátranézve múltat, okokat és értelmes döntéseket, magunkban pedig egy múlhatatlan lelket; valamit, ami felülírja a mulandóság és az önvaló-nélküliség rettenetes igazságát.

Az emberek hiszik, hogy ha elég kitartóan szenvednek, ha eleget munkálkodnak, tanulnak, meditálnak, imádkoznak, akkor elérik a nirvánát, a megváltást. Ha elviselik az élet fájdalmait, a szenvedést, ha eléggé megalázkodnak az ég, a sors és a többi ember előtt, az elvárások előtt, akkor végre elérik az örök és tökéletes boldogság állapotát, egyben visszamenőleg igazolódik életük, gyötrelmük, és értelmet nyernek a paradox és értelmetlen létezésben. Hiszik, hogy akkor helyükre kerülnek a dolgok, helyreáll a kibillentség, hiszen az mégsem lehetséges, hogy a világ valóban ilyen, valóban csak ennyi? Szó szerint értik isten fényét vagy a megvilágosodást, vagyis fényt, értelmet, beérkezettséget, a világ mély titkának, mozgató okának feltárulását remélik. De a létezés mulandó, minden önvaló-nélküli és a létszomjhoz kötve minden kizökkent, mondta a Buddha, amivel közös tapasztalatunkat fogalmazta meg. A világ remény-nélküli.

A megvilágosodás a valóság belátása és elfogadása. A megvilágosodás nem tökéletesség, hanem egy lehetőség a világ és önmagunk tökéletlenségének belátására. Eszköz a tökéletlenség, mint örök törvény megértésére, annak teljes mélységéig; a mulandóság, az önvaló-mentesség, vagyis az örökké változó nem-tökéletesség meghaladhatatlanságának az elfogadásával együtt járó megnyugvással való bátor szembenézés.

A megvilágosodás akarása és kergetése elkerülhetetlen tévedés a buddhista úton. Nézzük, mit írnak a szútták, most kommentár nélkül.

1. DN 6 Maháli Sutta – Maháliról

„Maháli, van olyan szerzetes, aki – miután a három béklyó (képzetétől) megszabadította magát – folyamba-lépetté válik, nem köti semmilyen fogadalom, biztosan lépdel a megvilágosodás ösvényén.”

2. DN 16 Mahá-parinibbána Sutta – A Buddha halála

„Mert az itt lévő ötszáz szerzetes közül a legutolsó szerzetes is belépett a folyamba, nem fog alacsonyabb létben születni, biztos irányban halad, minden gondja a megvilágosodás.”

3. MN 1 Múlapariyáya Sutta – A létesülés gyökeréről szóló tanítóbeszéd

„Ezért jelentem ki, szerzetesek, hogy a Tathágata minden vágy teljes felszámolása, kioltása, megszüntetése, feladása és elhagyása révén fölébredt a legmagasabb tökéletes megvilágosodásra.”

4. MN 19 Dvedhávitakka Sutta – Kétféle gondolat

„Szerzetesek, amikor még csak megvilágosodásra váró Bódhiszattva voltam, eszembe jutott: Miért nem próbálom meg a gondolataimat kétfelé osztani? Egyfelől léteznek érzéki vágyakkal teli gondolatok, ellenséges érzéssel teli gondolatok és ártó érzéssel teli gondolatok, másfelől léteznek lemondással áthatott gondolatok, jóindulattal áthatott gondolatok és nem ártó érzéssel áthatott gondolatok.”

5. MN 36 Mahá-saccaka Sutta – Buddha megvilágosodása

„És ekkor, Aggivesszana, még megvilágosodásom előtt, mielőtt még megvilágosodtam volna, mikor még csak bódhiszattva voltam, ez a gondolatom támadt: Az otthon rabság, szemétgödör. A remeteség szabad levegő. Aki a házban marad, nem képes a teljesen megigazult, teljesen megtisztult aszkétaéletnek eleget tenni. Jobb lesz, ha most hajamat és szakállamat lenyírva, sárga ruhát öltve, otthonomból az otthontalanságba távozom.”

6. MN 72 Aggivacchagotta Sutta – Vaccshagotta - Példázat a tűzről

„Vaccsha, az az elmélet, amely szerint a világ örökkévaló (~ nem örökkévaló stb.), pusztán tévhitek sűrűsége, tévhitek bozótja, tévhitek szemfényvesztése, tévhitek zűrzavara, tévhitek béklyója, és szenvedéssel, bajjal, kínnal, gyötrelemmel jár, nem vezet lemondáshoz, vágytalansághoz, önuralomhoz, megnyugváshoz, felismeréshez, megvilágosodáshoz, kialváshoz. Ezt a veszélyt látom benne, és ezért távol tartom magamat mindezektől az elméletektől.”

7. MN 90 Kaṇṇakatthala Sutta – Kannakatthalában

„Beérkezett megvilágosodásába helyezi ekképpen: A Magasztos tökéletes, teljesen megvilágosodott, kiváló az igaz tudás és magaviselet tekintetében, utolérhetetlen, a világok ismerője, az emberek megszelídítőjének összehasonlíthatatlan vezetője, istenek és emberek tanítója, megvilágosodott, áldott. Mentes a betegségtől és a megpróbáltatástól, jó az emésztése, amely nem túl renyhe sem túl heves, hanem közepes és jól viseli a törekvés megpróbáltatásait. Becsületes és őszinte tanítója és a szent életben társai előtt, egész életében olyannak mutatja magát, amilyen valójában. Az ilyen szerzetes töretlen a káros állapotok megszűntetésében és az üdvösek felkeltésében, állhatatos, erőfeszítése szilárd, és kitartóan ápolja az üdvös állapotokat. Az ilyen szerzetes bölcs; bölcsen szemléli a keletkezést és az elmúlást, ami nemes és mélyreható és a szenvedés teljes megszűntetéséhez vezet. Ez a törekvés öt tényezője.”

8. MN 139 Araṇavibhaṇga Sutta – A konfliktusmentesség kifejtése

„A Tathágata által felfedezett középút kerüli mindkét végletet; belátást és tudást eredményez, s békéhez, közvetlen fölismeréshez, megvilágosodáshoz, nibbánához vezet. Tudjuk, hogy mi a dicséretes és mi a megvetendő, s miközben tudjuk e kettőt, ne nyilatkozzunk se dicsérőleg, se megvetően, hanem csak a Dhammát tanítsuk. (...) A lemondás áldása, a visszahúzódás üdvözült állapota, a béke boldogsága, a megvilágosodás gyönyöre viszont, bhikkhuk, szenvedéstől, bosszúságtól, kétségbeeséstől és nyugtalanságtól mentes állapot, s ez a helyes út. Ezért ez konfliktustól mentes állapot.”

9. SN 12.10 Gotama Sutta – Gótama, a sákják nagy bölcse

„Szerzetesek, (hasonlóképpen másokhoz) mielőtt elértem a legfelsőbb megvilágosodást, amikor még a bódhiszattva úton jártam, ez a gondolat jutott eszembe: Ez a világ, sajnos, a fájdalmas szenvedés állapotába zuhant és zuhan. A létezők megszületnek, megöregednek, haldokolnak, meghalnak és újraszületnek. De mindebből a szenvedésből, az elmúlás és halál körforgásából, nem látható megszabaduláshoz vezető út. Bizonyosan kell lennie valamilyen a szenvedéstől, az elmúlástól és haláltól való megszabadulást elősegítő, felfedezhető útnak.”

10. SN 12.65 Nagara Sutta – A város

„Ekkor az jutott eszembe: Elértem ezt az utat a Megvilágosodáshoz, úgymint, a név-és-forma megszüntetése magával hozza a megismerés megszűnését. A megismerés megszüntetése magával hozza a név-és-forma megszűnését. A név-és-forma megszüntetése magával hozza a hat érzéktartomány megszűnését. A hat érzék-tartomány megszüntetése magával hozza az érintkezés megszűnését. Az érintkezés megszüntetése magával hozza az érzés megszűnését. Az érzés megszüntetése magával hozza a sóvárgás megszűnését. A sóvárgás megszüntetése magával hozza a ragaszkodás megszűnését. A ragaszkodás megszüntetése magával hozza a létezés megszűnését. A létezés megszüntetése magával hozza a születés megszűnését. A születés megszüntetése aztán elűzi az öregséget, halált, szomorúságot, siránkozást, fájdalmat, gyötrelmet és kétségbeesést. Ez ennek a szenvedéstömegnek a megszüntetése. Megszüntetés, megszüntetés. Éles látás született bennem, világos ismeret, felismerés, tudás, felvilágosultság született bennem ezen dolgokkal kapcsolatban, amiket sosem hallottam ezelőtt.”

11. SN 22.26 Assáda Sutta – Kielégülés

„Szerzetesek, a megvilágosodásom előtt, amikor még csupán Bódhiszattva voltam, még nem tökéletesen megvilágosodottként felmerült bennem, hogy a forma esetén mi a kielégülés, mi a benne rejlő veszély, mi a tőle való megszabadulás? Az érzés… az érzékelés… a késztetések… a tudatosság esetén mi a kielégülés, mi a benne rejlő veszély, mi a tőle való megszabadulás?”