Élt egyszer régen, valahol Ázsiában, egy buddhista szent ember a hegyekben. Nagyon rég, időtlen-idők óta egyedül meditált a barlangjában, többnapi járóföldre a legközelebbi lakott helytől. Csak ritkán szakította meg elmélyülését, és olyankor a barlang bejáratának környékén nőtt füvekkel, sóskával, csalánnal csillapította éhségét, majd visszahelyezkedett meditációjába. Egyszerű ember lévén nem tartotta magát sokra, de minden erejével igyekezett az általa felfogott, néhány régen hallott buddhista tanács szerint figyelmét befelé fordítani, elméjét elcsendesíteni, és megszerezni a belátást. Úgy érezte, hogy nem halad, nem sikerült előrébb jutnia a megértésben, ezért minden nap megerősítette fogadalmát, és összegyűjtötte erejét, hogy el ne lankadjon a gyakorlásban. Télen fázott, nyáron melege volt, ha a barlang előtt ült le, akkor verte az eső, betakarta a hó, és állandóan gyötörte az éhség, ám mit sem törődött ezekkel, mert a Magasztos néhány szava, ami elméjében megmaradt, a hercegből lett buddha története mindig biztatást adott neki. Meg volt győződve róla, hogy nem neki való az Ösvény, együgyű ő ahhoz és esendő, ezért is vonult el messze az emberektől, hogy minden erejével a számára elérhető megértésért munkálkodhasson, ha már a bölcsesség nem adatott meg neki.

Egy napon egy kutya jelent meg a barlang bejárata előtt. Rettenetes állapotban volt szerencsétlen jószág, sántított, vinnyogott, a hátsó lábait maga után húzta a földön. Alig volt benne némi élet. A szent felugrott és odasietett. Sajnálkozva látta, hogy a kutya teljes hátsó felét fekélyek borítják, melyek egybefolyva egyetlen hatalmas gennyes, tályogos sebbé álltak össze. A kutya teljes hátsó fele egy összefüggő seb volt, messziről erősen bűzlött, és ebben a sebben, főleg a végbélnyílás és a has környékén, százával nyüzsögtek az állatot eleven felfaló, hatalmas húsevő férgek. A jógi szíve megtelt szánalommal. Tudta, hogy segítenie kell, és közben fel sem merült benne önmaga gondolata, fel sem ötlött benne épségének, életének vagy személyes céljainak elképzelése sem. Lefektette a kutyát, és a seb felé nyúlt, hogy kivegye belőle a férgeket, ám ekkor eszébe jutott, hogy a táplálékuktól megfosztott paraziták így el fognak pusztulni. Ezért egy éles követ ragadott, és saját combjából kivágott egy jókora darabot, hogy abba helyezze át őket, majd újra az élősködők felé nyúlt. De újfent megállt, mert felötlött benne, hogy durva kezeivel összenyomhatja, megölheti a férgeket, és szívében erős részvét ébredt irántuk. Új gondolata támadt, és amennyire a lábán lévő, még erősen vérző, óriási seb engedte, négykézlábra állt, és a rothadó, gennyes sebből egyesével, az ajkaival emelte ki a férgeket, és végtelen óvatossággal helyezte őket a lábából kivágott húsba. Lassan haladt, de mindegyik férget átrakta, és a hússal együtt árnyékba helyezte őket.

Most a kutya következett. Maradék rongyait letépte magáról, egy részükkel a sebet tisztította ki, nyálával fertőtlenítve a felszabadított részeket, más részükből pedig kötést készített, és bekötözte az állatot. Rájött, hogy a kutya éhes lehet, és felgyógyulásához erőre lesz szüksége, ezért az éles kővel a másik combjából is kivágott egy jókora darabot. Nehezen ment, mert a kő széle nem volt elég éles, az élő szövet nehezen adta magát. A húst a kutyának adta, aki jóízűen be is falta az egészet. A szent sebesült lábaival elsántikált a közeli forráshoz, vizet hozott, és megitatta az állatot. Sietett, mert a vérveszteség miatt kezdte elhagyni az ereje. Mikor látta, hogy a férgek és a kutya is jól vannak, visszavonult barlangjába, és mintha mi sem történt volna, szokott meditációs pózába helyezkedett, hogy folytassa gyakorlását.

A történet szerint a kutya ekkor Avalókitésvara bodhiszattvává változott, mert mindvégig ő volt az, aki próbára akarta tenni a jógit, ezért mikor az ily módon bizonyította, hogy már csak mások fájdalmát érzi, és önmaga létezésének gondolata fel sem merül benne, leborult előtte és birodalmába emelte. De azt hiszem, hogy ezt a befejezést a nép találta ki, mert az emberek szeretik, ha a jóság, főleg az ilyen végtelen mélységű, szent jóság, mely nem ismeri az én és az enyém fogalmát, nem marad jutalom nélkül. A történet végét mások úgy mesélték, hogy nem történt semmi különös: a szent ember folytatta életét, gyakorolt tovább, és mikor ideje betelt, eltávozott.