Már hetek óta ácsolták a színpadot. Az eljövetel híre gyorsan terjedt, kíváncsi volt rá mindenféle népség, szegények, számkivetettek, sikeresek, átkozottak, a jómódú polgárság tagjai, munkás, tudós, felnőtt és gyerek. Mind a maga mulatságát várta, nagy fényt, sok érdekességet, a hívők az ígéretek teljesülését, a reménykedők a jobblétet. A színpadot ácsoló munkások éjjel-nappal dolgoztak, repkedtek a forgácsok, izmos karok verték be a fémkapcsokat a deszkákba. A hatalmas, lábakon álló, fából készült színpad a friss fa illatát árasztotta szét a völgyben. A megfeszítetten dolgozó munkásokat sürgő-forgó asszonyok etették, vizet hordtak, gyerekek szaladgáltak közöttük, és az óriási, sosem látott méretű előadótér lassan elkészült. Messze földről eljöttek az egyszerű emberek, holdkórosok, szántóvetők, iparosok, megszállottak, mind, ki már hallott az élet és halál uráról, és annak megjelenéséről.

Lágy szél fújt azon a napon, kellemes meleg uralta a völgyet, csendes, finom, fényes bágyadtság lepte el a tájat. A nézők előtte megebédeltek, a közel lakók otthon, a távolról érkezők családjaikkal a magukkal hozott takarókon, a csomagjaikból. A tér megtelt, az emberek beszélgetésbe elegyedtek, élelmes árusok vizet, édességeket és kenyeret kínáltak a kendőkre, szőnyegekre, takarókra telepedett családok között járkálva, ügyelve, hogy ne lépjenek rá senki rongyára.

Talán ők érezték először, hogy könnyebb a léptük. Ők sürögtek a lassan lecsillapodó, a takarókon elhelyezkedő tömeg között, sietős léptekkel haladva, portékájukat kínálva, és nekik tűnt fel elsőként, hogy a lábuk magától emelkedik, haladásuk gyorsabb, kedvük vidámabb, szellemük frissebb. A beszélgető családok később érezték a változást, eleinte csak türelmesebbek voltak a gyerekekkel, könnyebben elegyedtek szóba a szomszéd takarón ülő idegenekkel, többet néztek az ég felé. A vonások kisimultak, a mozdulatok lelassultak, a mosolyok az arcokon maradtak.

A szavak szelíden érték a többieket, a várakozás türelmetlensége eltűnt, míg összegyűlt a völgyben a hatalmas tömeg. Elállt a szél, a meleg mérséklődött, az idő áttetszővé vált. A völgyet körülölelő hegyek mögött leomlott a világ, mintha sosem lett volna. Mintha csak ez a völgy lett volna a teremtés egyetlen helyszíne, az élet forrása, kezdet és vég, ez a körülfogott, fényes, enyhe, áttetsző fényben fürdő jelenés.

A gyerekek a családok körül szaladgáltak, a felnőttek megosztották ételüket a körülöttük lévőkkel, egyre többen felálltak, és távolabbra mentek beszélgetni, és az emberek összekeveredtek. A színpadon táncosok szórakoztatták őket, amíg nem jelenik meg a vendég.

A tömeg sűrűsödött, és csak a legtisztább elmék kezdték gyanítani, hogy mindenki itt van. Először csak százmilliók, aztán milliárdok, minden most élő, minden korábban született, minden halott, minden lény, aki csak megfordult az anyag és a szellem színjátékában valaha is, mind összegyűlt, és áramlott be a kapukon, a hágókon, és a völgy felé tartott. Mind, aki született méhből, tojásból, vízből vagy átalakulás útján, mind, aki kúszott, futott, úszott, repült vagy vonaglott most, vagy valaha, bármikor, ide tartott, és lassan az összes megérkezett. Az utolsó után pedig bezárultak a völgy kapui.

Együtt voltunk. A színpadról levonultak a táncosok, a friss gerendákból ácsolt, hatalmas, masszív építmény a tüneményre várt, aki mindenkit idehívott, aki lélek, tudat, eszmélet, élmény, érzés vagy észlelés útján valaha is részt vett a színjátékban. Megérkeztünk. A szívem szinte megszakadt, ahogyan az élők és holtak mérhetetlen tömegében elvegyültem. Sohasem voltam még ennyire egyedül, sosem vártam még ennyire az előadásra.

Valahonnan a felhőkön ülve, a felhők mögül, az űr végtelen sötét mélyéből érkezik majd a vendég. Az előadó várat magára, és én tudom, rettenetes kín, de tudom, hogy nem hoz megváltást, mert nem az a szerepe. Élő és holt, minden teremtett és magára eszmélt megjelent, de üres kézzel távozunk, ki a létbe, ki a nemlétbe, ki tiszta földekre, ki a poklokra. Lesz, aki hazatér, lesz, aki az örök sötétbe hull, és az előadás, az eljövetel csak egy epizódja lesz a soha véget nem érő történetnek. Mennyi erő, mennyi energia, micsoda mérhetetlen, óriási, univerzumokat megtöltő fényesség pazarlódik el, hull a semmibe az előadás végén, mennyi kapcsolat, akarat, teremtés oszlik szét a végtelenbe, ha az örökké lakatlan, mindig is üres színpadon véget ér az előadás.

Még a színpadot nézem, bár tudom, hogy nem lép fel senki, nincs kire várni. Ez a rendje, ez a természete. Minden család, minden nép, élők és holtak látják rajta saját előadásukat, mind azt látja, amit akart, az ácsolt pallókat a lágy, sárga fény borítja, takarítja, simítja, és az eljövetel megtörténik újra és újra, ahányszor csak az akarat megteremti. Még a rettenet ül a szememben, amíg a kietlen színpadot figyelem, még fájdalom szorítja a szívem, amíg beszélek és nevetek a családokkal, amíg együtt étkezünk, beszélgetünk, de remélem, hogy ha eleget vándoroltam, eleget éltem és haltam, láttam már elég eljövetelt, akkor nyugodtan figyelem majd mindezt, és talán, majd egyszer nem kell eljönnöm a völgybe, sem mint élő, sem mint holt.