Pulzál. Mindig is pulzált. Sosem volt sem egész, sem rész, csak adta, amit tudott, csak élte, amire rendeltetett. Szerencsés, csillag-szülte időkben, mikor a ködök és az univerzum, mikor a végtelen mély látható és sötét anyag még egymásba fonódott, mikor szimfóniává csendült az ég lélegzete, akkor tágult, akkor erősebb volt a szétáradás. Aztán mindez elmúlt, változott, átlényegült, és a dolgokat húzni kezdte magjaik felé a koncentráció. Ekkor is élt és lobogott, de befelé figyelve, magába visszatérve őslényegét fedezte fel, és saját gondolatába roskadt. Sosem volt készen. Sosem volt mozdulatlan, csak hol egyszerű és kicsiny, hol tágas és határtalan. Magában forgott és magával törődött, hogy megjeleníthessen, létre-hozhasson, szülhessen és ölhessen. Annyira szerelmes voltam belé! Olyan mélyen érintette édes-finom ujjaival érzékeim, olyan csoda ragadta meg figyelmem! Puha volt, éteri, asszonyi, anyai, sötétből felözönlő, zsigereimben felmorajló mély szerelem. Forrt és hűsített, erősített és elgyengített. Az isten és az univerzum csak szavak, de a teste valóság volt. Ezért építettem a városokat, téglát raktam téglára, szültem és nemzettem, mert el akartam nyerni egyetlen, kizárólagos figyelmét. Lágy fényben vándoroltam városfalak alatt, bennem izzott fel a szent szenvedély, megnyertem az élet harcait, de most itt állok, belátva tévedéseim. Lassan lecsatolom fegyvereim, kioldom övemet, kitárom szívem istenek és buddhák előtt. Tegyetek, amit akartok, átengedem magam. Jaj, életem, nem találtalak, pedig kutattalak árnyas bokrok alján, a földön, fűszálak között, fent a felhők párái mögött, lent a mély tudat alatt, a földben, ölelésben és kárhozatban, magamban és bennetek. Mindig el akartam veszejteni, és most, amikor sikerült, amikor eltűnt a lelkem, amikor nem találom többé magam, akkor szólít és hívogat. Vágyom rád, és éppen ez a baj. Nem tudlak nem szeretni. A vággyal kellett volna leszámolnom, de annyira szeretlek, hogy mikor elengedtem vágyaim, mikor csak te maradtál, akkor lentről felzubogott, kitört, kéjesen felszakadt a szerelem irántad életem, és elpazaroltam tudatom kincseit. Mindig téged választottalak. Odaát bölcsek lebegnek, megvilágosodottak és szentek, a végtelen útjain örökké vándorló beérkezettek, de én mindig visszafordultam, mert szépséged túlragyogta az ég gyémánttükrökben csillogó fényeit, mert szerelmem visszahúzott hozzád, drága, édes tévedésem. Nőm, anyám, szentem, csillagom. Öledben maradnék, forognék életre és halálra, hinnék szent igéidben. Bújjunk el, szorítsuk egymást, mert a mindent értő beérkezettek hatalmasak, félelmetesek, egyedül maradtak, de te meg én, csodám és szerelmem, mi megmaradunk egymásnak az örök forgásban. Ott vagy, mikor megszületek, ott vagy, mikor meghalok, mindig és újra. Gyere velem most is, mikor újra elmerülök.