Mindig ott voltak. Letettem már őket sziklára, partra, forgalmas terekre, feldobtam a levegőbe, hogy elvigye őket a fergeteg, elmossa az ár, felszárítsa a napfény, de hiába, mert a csíráik bennem maradtak. Aprók voltak, és nehéz volt felismerni őket, mert folyton alakot váltottak. Hol nehéz, nagy súlyos gondként, hol kicsiny, furdaló lelkiismeretként, hol hiányként, féregként jelentek meg, fúrtak, vagy csak áporodott, öreg szagot árasztottak, máskor meg finom virágok illatát, de a céljuk és lényegük nem változott: enni akartak.

Képesek voltak hatalmas és mély alagutakat fúrni városok alá, izzásban tartani soktermes házakat, tengert és káprázatot teremteni, de néha elbújtak, beérték kevesebbel, csak azért, hogy elrejtve elfedjék szándékaik. Aprók lettek, kicsi, mosolygó semmiségek, az alig valamit mutató, a semmit hordozó tünemények, annyira ártatlanok, hogy hordozójuk és a többiek odakint ne fedjék fel szándékaik.

Kicsi teremtményeim! Drága, torz örökségem, magammal cipelt, hű szolgáim, akarnok királyaim, bomlott személyem kitartó társai, ti maradtatok nekem. Együtt vagyunk, magunk maradtunk. Magunkat szeretjük a magára maradt lélek csodás színházában, ahol a színen mi vagyunk a hős, a szerető, a zengő torkú tragikus énekes, a szerelmét sirató asszony, az ellenségeit legyűrő harcos, az összes fő- és mellékszereplő, de még a rendező és a kellékes is, mindenki, aki a színpadon forog, táncol, szaval vagy énekel. Mi vagyunk az a folyó vízének tükrében magába szerető ifjú.

Apró kis férgek, vonagló szerencsétlenek, de életerősek és folyamatosan éhesek. Nem lehet tőlük szabadulni. Próbáltam őket etetni hússal, érzelemmel, gyönyörrel, bölcsességgel. Rettenetes kínokat vállaltam értük, végtelen sokat dolgoztam, téptem húst, adtam életeket, időt. A világ legszentebb terméseit átadtam nekik meghajolva, megalázkodva, vigyék és zabálják fel. Beléjük töltöttem az istent, a lelket, a mindenség száraz törvényeit. Az életem. Mások életét. De egy feneketlen űrt rágtak a térbe, a szívembe, a mindenségbe, egy éjfekete örvényt, amibe bármennyi igazságot és szeretet tölthetnék, sosem telne meg, mert végtelen a mélye. Adtam nekik mindent, de nem laktak jól.  Ezek lelket zabálnak.

Nem adom nekik többé a külvilágot. Nem emészthetik fel többé mások lelkét, a legszentebb bölcsességeket, az isteneket, mások életét. Bezártam határaim, feléjük fordultam, a sok sikító, őrjöngő, csattogó fogú torzszülött felé, a pokolban fogant kis rohadékok felé, kiket örököltem vagy magam nemzettem, ki tudja már, de velem voltak, mióta eszemet tudom, és maradnak is, amíg élek. Démonok ivadékai, maguk is démonná fejlődött szörnyek, lelkemet belülről kitöltő és rágcsáló, sötét árnyak, kiket most magamba rejtek. Falat építek, amin nem jutnak át. Nem tudom elpusztítani őket, mert ők a lényegem, nem korlátozhatom őket, ahogyan lélegzetemet sem, éhségüket nem fojthatom el, elfojtom hát őket. Mindig is zabálni fognak, hát zabáljanak ezentúl csak engem, bent a saját purgatóriumomban, és majd halálomban átölelem őket, hogy velem süllyedjenek. Nem juthatnak ki.