Az illúzióvilág önmagából él, a maga anyagából építkezik. Megelégszik saját műveivel, aztán fellázad saját maga ellen, felkél, elbukik vagy nyer, ünnepli, majd üldözi magát, önnön dicsérő szavaitól meghatódik, aztán gyűlölettel maga ellen fordul. Háborúzik, megbékél, titkon sértődik, bosszút forral, szövetkezik és meghasonlik, szolgája és ura lesz magamagának, megszereti, aztán megveti köreit, kitágítja határait, majd visszavonul más korlátok közé. Iszonyatos erő, forrongó indulat, csendes szeretet, gigantikus mennyiségű munka, haladás, visszazuhanás, és közben egy helyben, körben, futva vagy csendesen ülve, hangosan vagy halk-szelíden, elkeseredve vagy lelkesen, elindulva vagy megtorpanva megmarad. Nem jut el oda, de nem marad itt sem, nem forog, mert nincs középpontja, nem esik szét, de nem is sűrűsödik, mert nincs hová, mert ő a hely és a cél, a haladás és a maradás. Fenntartja magát; az élettel áramlik még akkor is, amikor azt hiszi, túllépett törvényein, az Úttal folyik még akkor is, amikor azt hiszi, elvesztette kapcsolatát az éggel. Nincs bentmaradás és nincs kilépés, nincs megőrzése sem érzésnek, sem akaratnak, sem gondolatnak, sem az életnek. De még a folyamat és a függés körének forgása sincs. Csak úgy egyszerűen: nincs igazán semmi. A pillanat felrémlik és elpattan, mint a buborék, maradékából pedig új pillanat eszmél. Csak úgy egyszerűen: nem is lenne hely, ahol valami legyen. A vágy egy kicsit megköti a hozzá tartozót, kissé lassítja az áramlást, múló örvényt képez a folytonosban, ahol az élő magára riadhat, és megfoghatja a vágyottat, míg tart a forgás. Majd visszasimul, beleolvad zuhanva a hangtalan, láthatatlan Vanságba. Nem hagy nyomot semmi, mert nincs helye, nem lehet gyűjteménye, nem lenne őrzője a nyomoknak; minden addig van, ameddig éppen tart. A karma nem a nyomot viszi tovább, csak az újak okát. A kapcsolat nem szakad el a többi pillanatnyi létezővel, mert nem is volt soha. Minden élő és élettelen létezés csak álom, csak buborék, csak röpke eszmélet, melynek nem marad emléke. A semminél is kevesebb az élet. Ébredésünk most a miénk, aztán mindörökre senkié, mert nincs hová átmenteni a nem is megvalósultakat. A halál nem eloszlás, mert akkor helye lenne a bomlott részeknek; nem ellobbanás, mert a volt tűz melege átadódna; nem visszakerülés, mert akkor lenne az élőnek eredete. Csak az örvény kisimulása, az örökkön zúgó Vanság működése. A Buddha tudta ezt, de így nem mondhatta el: a szenvedés megszűnése a valóság elfogadása. A tudás több, mint a hit, mert a hit magában nem szünteti meg a szenvedést. A hit csak boldoggá tesz: üdvözöllek szent egyszerűség!

Sokan hiszik, hogy az illúzió világának megfejtése, a fátyol fellebbentése, a szeretet, az isten, a bölcsesség, a nirvána majd megszelídíti az erőket, felizzítja a közönyt, a leleplezés majd személyessé alázza a végtelent, de ez csak remény, csak kapkodás és kétségbeesés. Aki nem látja az igazságot és szenved, majd örökre eloszlik; aki látja az igazságot és bölcsen megbékél, majd örökre eloszlik. Az Igazságok megértése, a Nemes Ösvény, a buddha-természet nem kibúvó, nem a törvény kijátszása, nem megmenekülés, mert aki ezt hiszi, az végig nem értett semmit. Az élő nem születik önmagából, a holt nem hull alá önmagába: ha tudsz, azzal még nem változtatsz, sőt, ez paradoxon, hiszen ha azt hiszed, megváltoztathatod, akkor még nem tudod. A belátás és a szent bölcsesség nem menekülőút a belátás és a bölcsesség elöl, hiszen akkor megsemmisítené önmagát. A belátás csak belátás, a bölcsesség csak bölcsesség. Önmaguk, a mi eszközeink, nem alkalmasak az álmok megvalósítására.

Mennyi kezdemény, sarj, törekvés, duzzadó indulat! A Vanság végtelen. Elfér benne a legnagyobb, a hatalmas, mindent felizzító erő, az isten határtalansága, az öröklét. Belefér minden, van helyünk benne nekünk is. Mind végtelenek vagyunk. De ahogyan elférünk egymás mellett, bármekkorára növekszünk, úgy férünk el a Vanságban, mert az egyik végtelen elfér a másik végtelenben. Sosem lesz vége sem az időnek, sem a helynek. Egymásba hajolhat, összefonódhat, győzhet és hátrálhat bármilyen erő, a megnevezhetetlen felülemelkedhet az istenen, és a legnagyobb rendszerek alkothatják meg a soha-el-nem-gondolhatót, túlnőhet a végtelen horizontján az örök legnagyobb, fokozhatatlan hatványa, ez még mindig halk sóhaj, gyík-neszű rezdülés, hajnalcsepp-koppanás lesz a végtelenben.

Itt aki lesz, az elvész, aki elveszett, az helyét nem lelheti a Vanságban, ami nem tartalmaz helyeket. A legsugárzóbb tragédia, a határokon túlnövő fájdalom észrevehetetlen fény-rianás, egyetlen dobbanás, szempillantásnyi lüktetés, aprócska fény, egyetlen a mindenségben. Az illúzió végtelen: finom megtartó háló, a lényeg, a létezés. Az illúziót megértő hát nem legyőzi azt, hanem csodálja: megsimítja, vele hál, tisztelettel meghajol, elfogad. A változást nem értő elmúlik; de a változás megértő is elmúlik. A megértés nem győzelem, barátaim, a nirvána nem menedék, nem öröklét, hanem a csoda élvezete. Meghajlás a felfoghatatlan előtt, kinek egy rövid időre a vendégei voltunk.

Éljetek, drágáim. Éljetek és létezzetek, amíg lehet, ez a Vanság bölcsessége.