A buddhizmus egyik legfontosabb tanítása, az éntelenség tana nem tagadja létezésedet. Nem mondja rád, hogy nem vagy, és semmire sem mondja ki ezt, sőt állítja, hogy a létezés végtelen potencialitása valóság, a létezés összes formája egyszerre, egy időben jelen lehet. Annyit mond, hogy létezésed egyetlen pillanata sem nevezhető ki önmagadnak, mert nincs olyan pillanat, helyzet vagy állapot, amikor éppen tökéletesen és maradéktalanul lennél elkülönült, magában meghatározható, és így a mulandóságot felülíró lény. Ami egyetlen pillanatra állandó és önmaga tud lenni, az az öröklétre is képes, márpedig semmi sem örök, és semmi sem önmaga a karmikus világban.

Az éntelenség tana azt állítja, hogy minden pillanatunk mulandó, összetett és függő, ezért pillanataink és mi is önállótlanok, időben és térben is körülhatárolhatatlanok vagyunk: nincs önlényegünk, mert karmikus önmagunk üresség-természetű. Pillanatainknak nincs önlényege, ezért lényünknek sincs önlényege. Változásaink az időben zajlanak, ezért az időben forgó Kerék, a szamszára tagjai vagyunk, és az ebből kiszabadult lényt, az örök jelenbe eljutottat hívhatjuk beérkezettnek. A végső kialvást elértek számára az idő nem létezik, illetve ők azok, akik ezt felismerték, és az örök jelenben tartózkodni képesek.

A kialvást elértek nem hoznak létre új minőségeket, hanem felismerik a meglévő igaz állapotokat és beléjük helyezkednek. A kezdetnélküliség, jövőnélküliség, tehát az időtől való függetlenség mindnyájunkra igaz, csak a kialvást elértek, velünk ellentétben, képesek az örök jelenben létezni, az örök jelen tudatosságát megélni. Ahol nincs idő és nincs változás, ott nincs karma; az már a dharma világa. De hogyan kell elképzelni ezt a Jelent?

Mi kallódók és gyakorlók még a három idő (múlt, jelen, jövő) változásait sem vagyunk képesek átérezni, és nem tudunk rángatásuknak ellenállni. Azt sem látjuk, hogyan fonódnak össze és áramlanak egymásba az idők, ezért úgy érzékeljük, hogy van kezdet, működés és vég; ezért keressük az idők eredetét, az élet értelmét, és kutatjuk az eltűntek további sorsát, és ezért teszünk fel rossz kérdéseket ezekkel kapcsolatban.

Csakhogy a jelent megragadni lehetetlen, hiszen mire észleljük, már a múltba csúszott, mert csak az elmúltat lehetséges érzékelnünk, felfognunk és értelmeznünk. A jelen maga is három fázisból áll:

• Pillanatnyi jelen (khana-paccuppanna), mely három részre tagozódik: keletkezés (uppáda), fennállás (thiti) és az elenyészés (bhanga): ez a szó szoros értelmében vett jelen, ideje azonos egy tudatpillanatéval (vagy tudatállapot, csitta), ezért érzékszervekkel nem fogható fel. Bármi felmerül a világban és a tudatban, az nem áll meg a jelenben, hanem valamelyik átmeneti fázisban van éppen a három közül. A pillanatnyi jelen egy tudati esemény, és a hozzá kapcsolódó, azt színező tudattényezők (csétaszika, 125. bejegyzés) átmeneti együttállása, amiknek egymásutánisága
• a pillanatáramlások folytonosságának jelene (santati-paccuppanna). Ezek sorozata adja az állandóság és az „én” illúzióját,
• az élettartam jelenét (addhá-paccuppanna).

Tehát a jelen sem fogható meg, racionalitással, ésszel nem lehet megvizsgálni, megkötni, körüljárni és elemezni, ahogyan semmi mást sem.

A jelenbe való belehelyezkedés nem azt jelenti, amit hétköznapi ésszel gondolnánk, azaz nem a múlt és a jövő közötti pillanat rögzítését és elfoglalását. Nem egy olyan állapot, ahol végre megbicsaklik a három gyémánttörvény, a mulandóság, a dukkha és az éntelenség törvénye (28-30. bejegyzés), ahol kicselezhető e három alapvető szabály. Ha az időben, a szamszárában létezhetne olyan jelen pillanat, ami nem mulandó, nem kizökkent és megtelik önlényegű énnel, akkor ez érvényes lehetne az idő minden pillanatára, az egész világra, a teljes szamszárára. De a szamszára nem ilyen, benne forogva nem kerülhetőek meg önmaga alapvető törvényei.

A függő keletkezés tanítása, a buddhizmus másik alapvető tana (38. bejegyzés) is csak az időben kötötten működik. A nemtudás miatt újra és újra fellépő karmikus késztetések, majd az érzékek és érzékelés miatt kialakuló szomj, a tapadás, az újralétesülés, és az ebből következő szenvedés, betegség, öregség, halál, mint következmény csak a szamszárában, tehát az időben képzelhető el. Természetesen a kialvásra vágyó lény ne az idő meghaladását célozza gyakorlásával, hanem a nemtudásnak, mindezek alapjának felszámolására törekedjen, mert az idő illúziójának feloldása már az ellobbanás következménye lesz.

Mi következik mindebből? Az, hogy nincs múlt és jövő, csak a jelen értelmezhető. A múlt és a jövő illúzió: az egyik már nincs, a másik még nincs. De még az általunk megélt jelen is illúzió, mert maga is egy folyamat, aminek múltja, jövője és jelene van, és így a végtelenségig, bármilyen apró részekre bontjuk. A jelen, amiről a tanítás beszél, nem az időhöz kötött, az időben értelmezhető fogalom. A kialvást elérni kívánónak ki kell lépnie ebből a viszonyrendszerből, meg kell haladnia az időt, mert bármilyen paradox, de az időben nincs jelen. Az idő karmikus, ezért, mint mindennek, úgy a jelennek is csak az illúzióját kínálja fel. Itt az elkötelezett gyakorlók közül is sokan eltévednek, és a dharmikus jelen helyett az Örök Kereket forgató időben szeretnék megtalálni az időtlen, megvilágosult állapotot, elfeledkezve arról, hogy a Kerékben minden ismeret, eredmény tökéletlen, kizökkent, dukkhával átitatott és a látszat része.