Elérkeztünk a buddhizmus előzményeivel foglalkozó sorozatunk utolsó részéhez.

A móksa végső értelemben a Májától való megszabadulás. Mája a tények és események sokszínű világa, maga az illúzió, ami fátylával elfedi az igazságot, vagyis Brahman valóságát. De fontos, hogy ez nem jelenti azt, hogy a megszabadultság állapotában eltűnik szemünk elől a sokszínű világ, és csak Isten fényét látjuk, mert ez újra csak a kettősség állapotát jelentené, mintha Mája nem tartozna Brahmanhoz, mintha a gonosz lenne, ami megtéveszt. De ez a hinduizmusban nem így értendő, mert az upanisadok szerint az Egy nem áll szemben a Sokkal, a Brahman nem áll szemben a világgal, nem küzd semmivel és semmi ellen. Csak van, csak megnyilatkozik. A Brahmanban nincsen kettősség, ítélkezés, osztályozás és megnevezés, nincs név és forma, sőt: az osztályozás, a minősítés és a névvel való ellátás maga a Mája, maga a tévedés. A Mája szó töve mérést, formálást, tervalkotást jelent, határok meghúzását és elkülönítést, tehát mindazt a tevékenységet, tudatállapotot, ami nem engedi látni és ismerni Brahmant. Tehát nem konkrétan és valóságosan a tények és események a Mája, ami szemben áll az Istennel, hanem a tényekben és eseményekben való gondolkodás, az ezekbe rögzült tudat, mint működési és világmegismerési mód: tehát a tudatlanság, a nemtudás. Mikor a Buddha a Mája ellen harcolt, akkor önmaga tévedéseivel küzdött, ezért a megvilágosodás éjszakáján az utolsó csatája éppen saját magával zajlott.

Tehát a megszabadult ember nem egy másik világot lát, hanem ezt látja másképpen. A köznapi gondolkodás a határok meghúzásával mindig kettéoszt valamit, melynek így kettévált részeit a határ egyik vagy másik oldalára helyezi. A megszabadult ember is látja a határokat, de a kapcsolódást veszi észre, és a határokat, a részeket és az egészeket is illúzió-mentesen úgy látja, ahogyan azok valójában vannak. Ha a köznapi tudat szétválasztás helyett összekapcsol, az ugyanúgy Mája; a darabkák összekapcsolására, a dolgok elrendezésére törekvő ember még mindig darabokban és dolgokban gondolkodik. A megszabadult ember nem gondolja, hogy a világ Sok és darabokból áll, de azt sem, hogy a világ Egy és elválaszthatatlan. Csak látja, ami van. Ezt nem lehetséges jobban körülírni, itt elfogynak a szavak. Talán maradjunk a buddhizmus megfogalmazásánál, ami újra csak egy negatív állítással nem azt mondja, hogy a világ „egyetlen”, hanem azt, hogy „nem-kettős”, az egyetlen ugyanis még mindig a soknak lenne az ellentéte.

Az olvasókban felmerülhet, hogy a buddhizmus mintha alig különbözne a hinduizmus e késői, fejlett változatától. Nos, a történészek szerint erősen valószínű, hogy a buddhizmus kibontakozásával egy időben készült upanisadok sokat merítettek a Buddha tanából, és a hatás inkább a buddhizmus irányából érkezett.

Mája tehát a már ezeken a hasábokon sokat emlegetett név és forma, ugyanis a dolgok formája, megjelenése, tehát tapasztalataink segítségével megismert megjelenésük, és a dolgok neve, tehát saját gondolkodási és értelmezési kategóriáink rájuk való erőltetése, transzformálása szintén illúzió. Fontos, hogy bár a dolgok változékonyak, mulandók, állandótlanok, ezért nevük és formájuk meghatározhatatlan és folyton változó, de ezért még nem tartoznának a Mája birodalmába, hiszen az csak öntermészetük, a valóságuk, és nincs benne semmi illuzórikus. Májához, a káprázathoz az a működés tartozik, amikor mi, a megismerők ezt a változékonyságot megmerevíteni, megörökíteni szándékozva állandónak tartott nevekkel ruházzuk fel őket, és elvárjuk, hogy formájuk rögzüljön, lehetőleg a mi igényeink szerint. Mája fátyla nem a valóságot rejti el, hanem a valóság megismerését teszi lehetetlenné; a fátyol fellobbanása nem a valóságot tárja fel, hanem a helyes megismerés lehetőségét adja meg. A megismerő előtt nincs elrejtve semmi, csak a módszere nem célravezető; az absztrakt fogalmi kategóriák használata a világot absztrahálja, de nem lényegét tekintve, csak a megismerő számára. Aztán a megismerő rendszeresen összeveti a név és a forma által jelölt jelenséget az elvárásaival, és mivel vágyai alakították ki a dolgokat, állandó megerősítést kap módszere helyességéről, míg ki nem alakul, meg nem szilárdul végleg tévedésében, és a világot már csak saját fogalmi kategóriáiban képes tapasztalni. A kör bezárul, a tapasztaló tudat önmaga képeibe, tulajdonképpen önmagába lesz szerelmes; már az illúzióihoz vezető út is káprázat.

Ám közben a név létezik, de üres; a forma létezik, de üres. A nemlétezés a létezésben értelmezhetetlen fogalom. Üres, tehát végtelenül változékony, határtalanul potens, bármilyen és akármilyen. Pont ez az üressége, amit a kötött módon gondolkodó elme nem lát, ezért zárja magát saját keretei közé. Így amennyire a rögzített név és forma Mája, úgy a valódi név és forma Brahman, isten, hiszen felfoghatatlan, megmérhetetlen, és abban a pillanatban, ahogyan nem kapaszkodunk belé, nem küzdünk végtelensége ellen, a fátyol fellebben, és Brahman tudatában találjuk magunkat. Éppen a világ átmenetisége utal egy hindu szemében Isten természetére, Brahman oszthatatlan és felmérhetetlen végtelenségére. Ez csak az örökösen rögzíteni, megmagyarázni akaró, a mindenséget saját képére formálni igyekvő ember számára tűnik tragédiának, egy hindu és egy buddhista ebben látja a reményt és a menedéket. Ezért találta a nyugati ember a buddhizmust pesszimista, nihilista vallásnak, de aki engedi végre magát együtt mozogni a világ áramával, felszabadul és helyére kerül. Aki elengedi a rögzítésre irányuló vágyát, az elől még Brahman, az Isten, a változékonyság mögötti isteni állandóság, és az Átman, a lélek, az isten ihlette örök emberi állandó fogalma is elillan, hiszen ezek is csak kimért kategóriák.

A buddhizmus ebben, a világ tökéletes illékonyságának felismerésében gyökerezik. Többek között ez a különleges hangsúlyváltás különbözteti meg a hinduizmustól, melynek a talaján fejlődött. A buddhizmus nem a brahmanizmus ellenében jött létre, amely nem is vallás, hanem inkább életforma és életfelfogás értelmében uralta a gondolkodást. A Buddha elment ennek a szemléletnek a végéig, kompromisszumok nélkül, és elengedett minden fogódzót, felszámolt minden kibúvót. A jóga és a számkhja útján indult el, erdei remeteként, de hamar belátta, hogy a hagyományos felfogás nem nyújt végső megoldást. Aztán hét év magányos meditáció után a gajai Bo fa alatt megvilágosodott, és ez az élmény, ami valójában a buddhizmus veleje, a verbális tanítás csak másodlagos. Ez az élmény és a bekövetkező állapot a bizonyíték és a remény számunkra, hogy a szabadulás elérhető. A szó már sosem lehet teljesen új, ráadásul a név és forma kötött világába tartozik, de az élmény és az eredmény tökéletes és nem szorul bizonyításra.

A Buddha nem talált rá az örök Átmanra, az énre, nem találta annak gyökerét, eredetét, csak saját erőfeszítését találta és a maga alkotta képeit. A vallási hagyomány persze összeköti a teljes és tökéletes megvilágosodás során bekövetkező felülmúlhatatlan megértést az örök körforgásból, tehát az örök halálból és az örök születésből való megszabadulással. Őszintén, nem tudom, hogy ez így van-e, vagy csak vigasz. Nem hiszem, hogy a megvilágosodás megvált a haláltól, ahogyan azt sem, hogy egy keresztény számára Isten megtalálása megváltást jelent. Minden vallás így jár el ezzel az „árukapcsolással”: az isteni meglátása, az abba való belehelyezkedés nem csak a földön váltja meg a gyakorlót, hanem a halált is elűzi, és megváltottságot vagy szabadságot is jelent számára. Mindenesetre a Buddha úgy tanította, hogy a felülmúlhatatlan megértés megszabadít a tévedés rabságából, továbbá a földi egzisztenciából is kiragad, mert a tiszta látás nem csak Mája fátylát oszlatja el, de hatalmat is ad a halálba-vetettség ellen, azaz a szamszára működésének teljes megértése a szamszára káprázatát is elfújja, és marad az üresség, tehát a végtelen. Érezhetjük, hogy a támpontmentes végtelen lehetőség nem való felkészületlen tudatok számára, csak az utat végigjárt, megerősödött lények bírnak létezni benne. A megvilágosodás állapotát már különösen nem lehetséges szavakba önteni, ezért is mondja a Gyémánt-szútra, hogy a Buddha egyetlen szót sem szólt, és a legkisebb dolgot sem nyerte a megvilágosodással, ezért is hívják felülmúlhatatlan és tökéletes megvilágosodásnak. Az élményt tanítani lehetetlen, csak rámutatással és példával lehet segíteni a keresőknek.

A hinduk is tudták, hogy a világ mulandó, de a Buddha rámutatott, hogy a világ önmagában sem nem állandó, sem nem mulandó, hanem csak a nemtudásban tartózkodó elme számára tűnik egyiknek vagy másiknak; minél jobban akarjuk megőrizni, annál változékonyabb, és minél jobban figyeljük változékonyságát, annál több állandó arcát fedezzük fel, ezért mindkét megközelítés szükségképpen tévedés-alapú. Felmutatta azt a tényt is, hogy sem dolog, sem jelenség, sem létező nem tartalmaz fellelhető, bonthatatlan és egyik létből a másikba vándorló ént, magot, lelket vagy átmant, mert az ellentmondana a létezés minden törvényének; ami megtalálható és megnevezhető, az biztosan nem „én”, csak a Mája egy formája. Az anátman félreérthető: a Buddha azt mondta, hogy „az igazi én nem-én”, mert minden kísérlet, amivel meg szeretnénk találni, eltaszítja tőlünk. Az upanisadokban található én fogalma tévedésekhez és csalóka hithez vezet, és a vágy tárgyává, kapaszkodóvá válik. Kimondta továbbá azt is, hogy a létezés a múlhatatlanhoz és az énhez való ragaszkodás miatt dukkhával átitatott, ami egy mindent átható, kínzó frusztráció, mely a hétköznapokban gyakran szenvedés formájában jelentkezik. Mindennek oka a vágy, a szomj, ami akár alantashoz, akár nemeshez köt, rabságban tart. Ez a lét három nagy jellemzője. Mindezt kifejtette a Négy Nemes Igazságban, majd negyven év tanítói munkája során még számtalan igazságról beszélt, de a legfontosabb tanítása mindvégig a példája maradt: annak a ténye, hogy ez az ember elérte a teljes és tökéletes megvilágosodást, és megszabadult.

Látjuk, hogy a buddhizmusnak léteztek szellemi előzményei. Bár a Buddha sok újdonságot hozott, felforgatta a védikus világot és a tanokat, de hiba lenne csak ezt keresni a Tanításában. A Buddha ugyanis megvalósította a Dharmát, felébredt, megszabadult önnön erejéből, és ez az, amit dicsérünk, ami reményt ad, ami fényt gyújtott a világban. Sose feledjétek: nem a szót ünnepeljük, hanem a tettet!