Velem szemben ült az asztalnál. Nem volt már fiatal, de én sem voltam az. Hétezer milliárd éve vártam rá, ami a mi fogalmaink szerint még semmi, egy csepp a tenger végtelenségű időben. A szemeit néztem, a tekintetét kerestem, mert amikor elment, legutóbb, a magányos, különös útjai egyikére, hétezer milliárd éve, akkor ígért valamit. Feltettem egy kérdést, és megígérte, hogy utánajár.

Nézzétek, én ezt nem tudom leírni, nem vagyok képes elmesélni, körülírni is nehéz lenne, mert a szavaim, a gondolataim közben megfakultak. Sok volt az eső, az évszakok változtak, majd bolygók alakultak, csillagok gyulladtak fel, és láttam sok olyan tünemény kihunyását, melynek születésénél is jelen voltam. Az összerakott mondatok, a felkeltett érzetek, a feltörő késztetések helyét alig bugyogó, alig mozgó akarások váltották fel. Pedig nem öregszem. Ha így folytatom, meghalni sem leszek képes.

Csak hát az idő. Csak hát a tér. Ami a végtelenbe ömlik, az kívül kerül mindenen. Nem akartam ilyen öröklétet. Most itt ül velem szemben, és nem mondja, nem árulja el a választ, pedig megjárta a poklokat, amíg én biztonságban vártam rá a magam rejtekében. Nem sürgetem. Felállok, és az univerzum végébe nyújtózom, átnyúlva határokon, megkeverve az anyagot, betöltve a teret. Hagyok neki időt, mert most egy darabig nem megy sehová. Az új kérdésre vár, és semmit nem tesz, amíg nem küldöm el. Ő én vagyok.

Még mindig az asztalnál ül, itt, a csillagfényből és csillagporból szőtt otthonban. Az elpattanó elemek, a szétfoszló anyag, a halványuló emlékek, a szétporló vanság csak a keretet adja a történethez, a lényeg a felé, a felém nyújtott kezem: meséld el, kérlek, mit láttál! Az időm végtelen, mert sem élni, sem meghalni nem tudok, de könnyebb lenne az utam, ha mesélnél.

Ő én vagyok. A leválasztott, az elkülönített, az erre a célra megidézett részem. Lélek a lelkemből, lélek a lélekből, anyag a húsomból, vér a véremből, egyétek és igyátok, rátok hagyom, rátok hagyományozom. Az asztalnál ül, vár, és nem árulja el még mindig, mi a válasz, és félek megkérdezni, hogy emlékszik-e egyáltalán a kérdésre, vagy a mennyek és a poklok gyönyörei és gyötrelmei kiölték belőle.

Érzem, hogy magamnak kell utánajárnom, és őt, a lelkemet, és titeket, a húsomat, és a csillagok erejét, az energiámat, a teret, a lehetőségeimet, az idő ajándékát el kell engednem, magam mögött kell hagynom. Nem mintha szabadabb lennék úgy, dehogy, csak elkeseredettebb, szomorúbb, és muszájból eltökéltebb. A válasz fontos, mert az élet nem váltott meg, mert a halál nem váltott meg. A fényre születő létezés semmit sem válaszolt, az örök sötét megsemmisülésbe hullás semmit sem válaszolt, és ti sem válaszoltatok. Hát vegyétek húsom, és egyétek, vegyétek vérem, és igyátok, vegyétek megvilágosodásom, és használjátok, vegyétek erőm, és tékozoljátok, és vegyem én is mindezeket, és szórjam szét az örök időbe és térbe, tudva, hogy mindig újra és újra megtalál majd.

Magam formáltam magam, és a végtelen ritka szövésű térben, a kevés, szétszórt anyagból gyúrtam a testem. Sosem ettem mást magamon kívül, sosem láttam mást, csak saját ábrázatom, és ebben az időtlen, irdatlan és meghaladhatatlan magányban csak az van, ami vagyok. Ezt szinte senki sem érti. A kérdés nem kerülhető meg, a válasz pedig mindent eldönt. A mindenség, a vanság, az egész mérhetetlen létezés csak ezért lüktet és vibrál, csak ez tartja össze, csak ez a kérdés. Megválthatnánk vele a létezőket, az isteneket, az örök semmibe és sötétbe tartó teljességet.

Nem várhatok rá tovább. Itt hagyom az asztalnál ülve, mert belenéztem saját arcom tátongó űrébe, a válasznélküliség iszonyatába, és megyek, akkor megkeresem én. Megkeresem, a keresés és a találás reménye nélkül, az idő és a tér segítsége nélkül, remény nélkül, nélkületek.