Sokat kóboroltam és régen jelentkeztem, de nem vesztem el. Városról városra jártam, szerettem, örültem, csalódtam, veszítettem, de még élek, még keresem a hazámat. Fekete völgyek ragadtak el, ahol alig haladtam, és elmerültem a lélek sötét éjszakájában. Ó, barátaim, jaj, kedveseim, alig találtam ki belőlük, ott marasztalt a mély szurdokok alján a mocsár, a sár. De jártam magasban is, hegyek fénylő fokán, alig-járta ösvényeken, betemetett utakon, egyedül. Nem ismertem meg az alkonyatot, nem értettem a pirkadatot, mert hétmilliárd kalpán át néztem a Napot, és mire a fény belém égett, már nem voltam önmagam.

Soká kerestem az új várost, mert kicsit pihennék, egy kicsit az örökbe nyújtóznék, még akkor is, ha persze nem örök, csak alig felépített, alig kialakított, épp csak elkészült, összetákolt, de nekem megfelel, mert befogad és átölel. Nem készült el, de hát én sem, alig vagyok itt, alig vagyok elegendő. Körbenéztem, és bizony nem az én világom ez, nem nekem készült, de hát ez van, ebben ragadtam, mint a mély völgyekben, mint a magas partokon, hát itt rendezkedem be.

Mindig kincsbe, gyémántba sűrítettem mondanivalóm, ezért korlátozottak a szavaim. Csak akkor szólok, ha az nem fokozható tovább, így talán elfogytak, elfogytam. Nem is erőltetem, soha semmit nem erőltetek többé, rábízom magam a tapasztalhatóra.

Drágám, teremtő erőm, örök kísérőm, hát magunk maradtunk. Itt állunk a végső város falainál, és a kapunál csodát kérnek a bebocsátásért cserébe. Mit adhatnék. Nincsenek csodák, erőm és hatalmam te vagy, amit érzek, amit felhalmoztam, ami benned visszanéz rám. Mit mutassunk nekik, amit még nem láttak bárki mástól. Vegyük elő félelmeim. Azok egyetemesek, de mégis mind az enyém, csodálatosak és felülmúlhatatlanok. Ne félj, kedves, engedd meg a zsák száját, engedd őket burjánzani, kibontakozni, sikoltson, jajgasson, őrjöngjön mind, a zajuk nekem otthonos, beburkoló, félelmes rikoltásuk nekem ölelő biztonság.

A köröttem zajló forgatag elűzött mindenkit, de mi ketten, barátom, lassan az iszonyú hangok közepette megnyugodtunk. Hát ezt tudjuk felajánlani. A város kapujának őre okos arccal nézi varázslatunk. Csodát kértek, és ezt tudtuk adni, zajt, a semmit, szorongást és szenvedést, és a benne rejlő örömöt, az ígéretet, a félelem mélyén rejlő, másoknak alig érthető, befogadó varázst, a keveset a sokban, a bujtatottat a nyilvánvalóban, a fénylőt az éjszakában.

Az őr elfogadta felajánlásunk, és kitárta a város széles kapuját. Kint éj van, bent fénylik az élet. Be sem lépnék nélküled kedvesem, mert annyit vártam, sínylődtem, annyit kerestem ezt a kaput, hogy most visszariadnék. De veled belépek, most talán meglátom, majd együtt megértjük. Vannak bent harcosok, szörnyek, egyszerű polgárok, időtlenek és halandók, az élet által elkerült és megtalált lények, és még nem tudom, melyikhez tartozhatnánk. Lassan átlépem a hatalmas kapu poros küszöbét, és a kinti fényes, csillagos éjszakát felváltja a fényár. Ellepi érzékeim, megvakítja látásom. Ez vagy a menny, vagy csak egy újabb város, ahol a fényt majd váltja sötét és tűz, látomás és romlás. Most nem törődöm ezzel, áthullok a küszöbön.