Nemrég tárgyaltuk a gyökérokot, minden tévedés, káprázat és a szenvek alapját, ami nem más, mint a nemtudás. Megnyugodhatnánk, hogy már értjük, mi a baj a világgal, miért nehéz a valódi felébredés, miért szinte lehetetlen átlátni a fátylakon. Örülhetnénk, hogy kezünkben a kulcs, de aztán újra elbizonytalanodunk. A nemtudás minek a nemtudása? Mi az az ismeret, amit a köd, a fátylak eltakarnak, aminek felismerése és megélése megmentene minket a tévedésektől, és az árnyékvilágban való végtelen bolyongástól?

Buddha felismerésének magva, esszenciája egy mondatban összefoglalható: úgy látni a dolgokat, ahogyan azok valójában vannak. Ez a buddhai művelet. A tudás a nemtudás ellentéte, ennyi az egész: a jelenségek, dharmák színről színre látása, a világnak, és benne az ember léthelyzetének tiszta érzékelése, úgy, ahogyan még egy isten sem látja. A nemtudás, mint minden dukkha forrása, nem más, mint a három jellegzetességnek (lakkhana), vagy másképpen a létezést alkotó három egyetemes jellemzőnek a nem ismerete. A tudás ezek elfogadásával kezdődik, nélkülük nem lehetséges a felismerés. Ma az elsőt tárgyaljuk.

Első a mulandóság (aniccsa). Minden dolog, ami született vagy keletkezett, az el is múlik. Persze ez így elsőre túl egyszerűnek tűnik. Aminek kezdete van, annak vége is. Mindennek. Látszólag könnyű megérteni, de elfogadni szinte lehetetlen. A legkisebb parány, és maga az univerzum, egy egysejtű, és maga a világteremtő isten ugyanúgy alávetettje ennek a törvénynek. Nincs kapaszkodó, még a Buddha Tanítása sem, a Három Drágakő sem, és az a belső menedék sem, ahová egyedül érdemes visszavonulni. A dharmák folyamatosan összeállnak, ugyanabban a pillanatban már változnak, majd szétesnek, és más csoportosulásban összeállnak újra. Az állandóság és a létezés csupán látszat. A léleknek nincs magva és nincs határa, lényege szerint üres. Parányok és világrendszerek ugyanazon törvény mentén keletkeznek és semmisülnek meg. Nincs megtörtént jelen, mert mire létezne, már el is múlt. Csak a változás, a mulandóság örök, de abba nem lehet belekapaszkodni. Bármennyi energiát fordítunk valamire, bármennyire szorítjuk, elmúlik, és minél nagyobb volt a ragaszkodás, annál nagyobb lesz a szenvedés. A szenvedést a létrehozója kiterjeszti, nem csak maga éli át, hanem a vágyott dolog vagy lény is. A változás egyszerre keletkezés és elmúlás. Az én ebbe belelátva a saját halálával néz farkasszemet. Halál, azaz változás minden pillanatban. Természetes a rettegése ennek az igazságnak a felismerésétől; amit az intellektus könnyen belát, attól az én visszariad. Mindegyik, a tiéd is. Ha nem így lenne, nem élnél. E jellegzetesség buddhaként való belátása mérhetetlen bátorságot és bölcsességet kíván.

Felfogható vigasznak is. Ha a jó nem örök, akkor a rossz sem. Nincs végtelen pokol és halál, vagy ha így érzékeljük, tudhatjuk, hogy tudatunk játéka csak az idővel és a térrel. A világot tudatok, még inkább tudatállapotok alkotják és álmodják, azaz a lények szubjektív tudatállapotaikat objektív valóságként érzékelik. Az álom hossza lehet néhány pillanat, de akár világkorszakokon átívelő is, léte hossza a tudat késztetéseitől függ. A létezőnek tűnő dolgok csak pillanatnyi állapotok füzérei.

Az öklünkbe szorított dolog öntudatlan, saját természete szerint a mulandóságba zuhanna, de pont szorításunk, ragaszkodásunk által dereng fel benne az én tévképzete, önmaga létezésének hamis meggyőződése. És közben minket is szorítanak, egyszerre vagyunk rabtartók és megragadottak.