Nagyon sokat írtunk már ezeken az oldalakon az „én” viszonylagosságáról, tapasztalható, tehát létező, de lényegét tekintve látszat-valóságáról. Most egy másik szempontból szeretném megvilágítani ugyanezt, a tapasztalatok feldolgozásának oldaláról.

Az ember az élete során számtalan szerepet kap, vesz fel vagy alakít ki. A vele született, egy életen át változtathatatlan szerepei, mint a neme, származása, anyanyelve stb. mellé számos más szerepet is felvesz: szerez egy szakmát, végzettséget, családot alapít, hobbit választ, így lesz pl. egy európai, magyar nő, aki közgazdász végzettségű, de most cukrászként dolgozik, három gyerek anyja, férjezett, reggelenként fut. Tehát fehér, magyar, nő, közgazdász, cukrász, anya és futó. A szerepek egy része cserélhető, eldobható, mert változtathat munkahelyet, hobbit, változhat a családi állapota. Ezeken kívül pillanatonként új szerepbe kerül a hétköznapokban, mert a boltban vásárló, a buszon utas, a járdán gyalogos, a TV előtt néző, máshol ügyfél, beteg, zöldkabátos, rövid hajú. Ezek a makroszerepek, amik nagy vonalakban, általánosságban meghatároznak minket.

De tovább figyelve, és egészen apró részletekre, rezdülésekre bontva a létezést minden mozdulat, észlelés, gondolat is egy szerep. Mi vagyunk, aki egy adott pillanatban felemeli a bal kezét, melyen a kisujj vége egy centiméterre távolodik a gyűrűsujjtól, a szívünk bal kamrája húzódik össze éppen, a tüdő kétharmada telített levegővel, ami kifelé áramlik, a szem derékszögben tekint előre, a testtartás laza, a csigolyák helyzete egymáshoz képest meghatározható, az agysejtek bizonyos százaléka aktív, kellemes meleget érzünk, és éhesek vagyunk, ezért az ebédre gondolunk, míg kedélyünk közömbösnek írható le. A következő pillanatban aztán ezen mutatók, ismérvek, azaz szerepek megváltoznak, és más kombinációban határozzák meg, kik vagyunk, és hol a helyünk a világban.

Tehát a világba helyezett ember látszólag leírható helyzetének, viszonyulásainak, állapotainak, tehát szerepeinek összességével. Annak megállapítása most nem tárgya az írásnak, hogy az Ember, mint entitás, mint lélekkel rendelkező lény több-e ennél a szerepgyűjteménynél, és hogy lehetséges-e egyáltalán az ennyire apróra bontott, és így szinte végtelenné darabolt egzisztenciájú személy szerepeit felsorolni, de az érzékelhető, hogy felületesen nézve az „én” időben, térben és létezésben elfoglalt helye leírható szerepeinek összességével.

De állítom, hogy alaposan megfigyelve nem írható le. És nem azért, amire általában hivatkozni szoktak, azaz nem valamiféle romantikus, az ember kiválasztottságát hangoztató, eszményesítő okokból, melyek szerint az ember valamiféle magasztos, különleges, misztikus, univerzálisan fontos faj, a teremtés célja és csúcsa, hanem azért, mert szerepei külön-külön is üresek, ködösek, viszonylagosak és meghatározhatatlanok, ezért összességük, az „én” is üresség-természetű. Nem létezése üres, hiszen az kötött, függő, kizárólag viszonyulásaiban értelmezhető, és ezért tapasztalható, hanem végső természete, egzisztenciája, lényege alapján a természete üres.

A szerepek tehát üresek, ködösek, viszonylagosak és meghatározhatatlanok. Mind egy-egy konvenció. Konvenció, tehát közösen meghatározott, de tudattalanul betartott, velünk együtt fejlődő egyezmények gyűjteménye, javarészt meg nem beszélt, hanem velünk született megállapodások, melyekből olyan szabályokat alkottunk, amiket betartunk, elvárunk, és nem firtatjuk okukat és eredetüket. Konvenciók az emberi tudatokban, de tökéletes és soha meg nem ingó szabályok univerzális értelemben is. Nincsenek csodák, minden kiszámítható. Ám a konvenciók értelmezése már egyénileg különböző. Egy más kultúrájú ember esetében nyilvánvaló, de hasonló hátterű és kultúrájú emberek esetében is könnyen felfedezhető, hogy nincs két ember, aki ugyanúgy értelmezné a tapasztalatait. A tudatok közötti szakadék áthidalhatatlan, mert a kommunikáció minden formája tökéletlen, csak tökéletlen fogalmakat tud tökéletlen nyelven és jelekkel átadni, ráadásul a megértés módja is egyedi minden lény esetében. Igaz ez más tudatok és a körülöttünk lévő világ megismerése során, de pontosan ugyanúgy igaz önmagunk megismerése során is, mert a saját tudatunk legalább annyira idegen és rejtett előttünk, mint másoké.

Önmagunk definiálása is válogatott és konvencionális élményeink, emlékeink alapján történik, ez alapján azonosítjuk magunkat szerepeinkben. Az idő múlásával emlékeinkből egyre kevesebb marad élénk, java része eltűnik, kisebb része pedig csak a jelen pillanat körülményeinek véletlen együtt állása esetén dereng fel. Ráadásul, ahogyan a jelen tapasztalatait is az öt halmazon átszűrve hamisítjuk, úgy írjuk át tudatunk aktuális állapota alapján a múltunkat is. Végül aztán ebből a kevés megmaradt és megmásított emlékből építjük fel az „ént”.

De mondhatjuk, hogy a tapasztalat és az emlék torzulását elfogadjuk, de legalább az „én” felépítésének módszere, bár elferdített módon, de mégis csak konvencionális alapokon nyugszik: ha nem is pontos az alap és a következtetés, de legalább a módszer szabályszerű. Megnyugtathatjuk magunkat, hogy a gondolkodással, érzelmekkel végzett tapasztalás nem absztrahál, nem vonatkoztat el az érzékelhető valóságtól, hanem a születéssel belénk égetett konvenciók mentén, tehát függve, kötötten, de legalább szabályok mentén építkezik. Ám ez sem mondható el az „én” felismerésének és megfigyelésének folyamatáról.

Ugyanis a konvencionális tapasztalás is absztrahál, ha nem is tud róla; konvencionálisan a világot leírni lehetetlen, mert végtelen darabra szakad, amiket mind definiálni kellene, mely definíciók ráadásul egymástól függnek, egymásra épülnek, lépésenként, lineárisan haladnak. Az eleve ködből képződött szirtre épült konvenciók hibás, de legalább következetes tapasztalatai, amikből „ént” és identitást építünk, még ráadásul valójában következetlenek is. A világra és az „én”-re fókuszáló tapasztalás folyamatosan absztrahál, tehát az érzékelésre vagy a már meglévő fogalmakra építve elméleti, gondolati, érzelmi konstrukciókat hoz létre. Ennek eredményeként még a ködvalósághoz sem ragaszkodik, hanem szimbólumokat képez, azokat tévesen az amúgy is bizonytalan „valósággal” azonosítja, és rendre általánosít. Közben gátlástalanul elkülöníti a lényegtelennek gondoltat, és kiemeli a számára fontosat, azonosítja a szerinte szabályszerűt, és így a roskatag közös konvenciók helyett saját, bár általában fel sem fogott „szabályokat” készít.

A világról (hívd univerzumnak, teremtésnek, térnek, mindegy) szerzett ismereteink, bár konvencióknak tűnnek, de mind absztrakciók. Az élet nem okoskodik, nem definiál, csak öntudatlanul betartja törvényeit, melyeket nem is ismer. Ám ez a működés nem ködös, laza meghatározhatatlanságot jelent, és nem rejlik mögötte valami fenséges titok, csak működik, míg mi titkokat és csodákat keresünk benne, mintha nem lenne elég, hogy eleve káprázatban élünk. A titoktalanítás nem fosztja meg a létet csodálatosságától, de az érzelgős, pátoszos káprázattól igen; amit nem ismerünk, annak megértésére sem a tagadás, sem a misztifikálás nem jó megoldás.

A világ és az „én”, minden tudat üresség-természetű, de koherens, mert egységes, összefüggő, és minden mindennel összetartozik. Nincs benne semmi inkoherens, azaz összefüggéstelen. Minden mindennel inherens, mert a dolgok egymáshoz tartoznak, egymásban rejlenek, semmi sem nem-inherens, nem leválasztható, nem állhat külön. Még egy buddha sem. De végső soron mégis üres a tapasztalat és üres az „én”.

Egy beérkezett lény természete a spontaneitás, olyan, mint a mindenség. A spontaneitás nem a reakcióidő rendkívüli lerövidítését jelenti, hanem az azonnali hatást, választ, a szűrők és halmazok torzítása nélküli jelenlétet, életet. A valódi spontaneitás megvilágosodásból történik; ez az „énnel” közösen nem megy, a gondolat és az érzelem, a függés, a halmazok torzító hatása megakadályozza a tiszta látást. Az üresség felismerése az első lépés, mert aztán bátran bele kell helyezkedni és használni is kell az ürességet, azaz a teljes, támaszok, élet és isten nélküli szabadságot. Így értendő, hogy az „én” üres, természetét tekintve üres, és a világ is üres, természetét tekintve üres.