Mielőtt a nemtudás (szankszrit: avidjá, ejtsd: aviddzsá) tárgyalásába belekezdünk, érdemes mindenképpen feleleveníteni a 25. és a rögtön utána következő, idevonatkozó bejegyzéseket.

A nemtudásról már megállapítottuk, és a buddhizmus egyik alaptételeként elfogadtuk, hogy alapja a három szenvnek, méregnek, tehát a jelenségek felé vonzó indulatnak (vágy, mohóság), a jelenségektől taszító indulatnak (harag, ellenszenv) és a káprázatnak (tompaság, korlátozott tapasztalási képesség). Ezt viszonylag könnyen beláthatjuk, mert logikus tétel, és a hétköznapjainkban is tapasztaljuk: valami vonz, más taszít, a legtöbb dolog pedig nem vált ki belőlünk érzelmeket, indulatokat vagy gondolatokat, és ennek okaként könnyű azonosítani tudásunk hiányosságait, tapasztalásunk feltételességét, evolúciónk be nem fejezettségét, értelmünk korlátozott terjedelmét, vagy vallásos emberek esetében a teremtés szándékát, a végső tudástól való szándékos elzártságot.

Könnyű elfogadni abban az értelemben is, hogy tudásunk és lehetőségeink, vagy fejlettebb gondolkodás esetén belátásunk korlátait szintén állandóan tapasztaljuk, ezért gondolhatjuk, hogy tudásunk a képességeink határáig terjed, és az ezután következő régiók számunkra a nemtudás birodalmai. Ebből következtethetünk arra, hogy tudásunk bővíthető, és így a nemtudás mértéke csökkenthető, amely művelethez ismereteink, információink, érzelmeink mennyiségét, minőségét kell növelnünk. A nemtudás így akadályként, legyőzendő kihívásként merül fel előttünk, valami olyan gátként, amely munkával, kitartással meghaladható. Ha elfogadjuk az ide vonatkozó buddhista alaptételt, akkor úgy tetszik, hogy az eredmény elérésének érdekében vágyainkat kell elölnünk, ellenszenvünket kioltanunk, tompaságunk fátylát tanulással, önmagunk fejlesztésével fellebbentenünk.

Hajlamosak vagyunk úgy gondolni magunkra, mint akik az élet gyakorlati, kézzelfogható és általunk irányítható részét ismerjük, és ezért csak az ezen túli világban találhatjuk meg nemtudásunkat. A nemtudás azonban nem csak passzív, mindenütt jelenlévő, mindent átitató valóság, hanem aktív, cselekvő erő is. Minden mozgás, keletkezés és lebomlás nemtudás-alapú, nem pontos, nem teljes, dukkhával szennyezett.

A nemtudás tevékenységgel való meghaladásába vetett hit a hétköznapi szemlélet. Nem hibás, sőt korrekt, a mindennapokban alkalmazható elmélet, és gyakorlati működésének eredményei is kézzelfoghatóak: aki tanul, dolgozik, tevékeny, az a dolgokat elrendezi, a tudást gyarapítja, és az addig sötétben lévő területekre fényt visz, okosodik, hatást ér el. A magasabb rendű szemlélet értelmében azonban a nemtudás nem ez. A nemtudás a létezés alapja. Alap, ezért a belőle sarjadó szenveken keresztül áthatja a létezést. Benne van a dolgok meghatározhatatlanságában, állandótlanságában, abban, hogy semminek nincs igazán kezdete és vége, hogy minden elmosódik és önállótlan. Tetten érhető, amikor a jelenségeket vizsgálva felismerjük azok magavalótlanságát, más jelenségektől való állandó függését, körvonalainak, határainak kijelölhetetlenségét. Látjuk, hogy a dolgoknak nincs neve és formája, nem rögzíthetőek az időben és a térben, nem önmaguk okaiként keletkezettek, de nem is létrehozottak. Felfedezzük a nemtudást az állásban és a körforgásban. Észleljük magunkban a bizonyosságra való törekvést, ami azért annyira erős, mert semmi sem bizonyos.

Nincs független, állandó és objektíven létező, kézzelfogható világ, ezért az nem is irányítható senki által. Nemtudást lélegzünk minden pillanatban, nemtudást eszünk, építünk, nemtudás minden gondolatunk, érzelmünk és a világról való ismeretünk. Nemtudás bennünk minden, ami rossz, és minden, ami jó, mert a nemtudás minőség nélküli, nem ellenség, nem barát, semmi más, csak az alapvető univerzális törvény, amire a létezés alapul, és amiből felépült.

A nemtudás nem az ember sajátja, mivel nem intellektuális korlát, tehát nem ismerethiány, hanem a belátás, a létezésben való valódi részvétel hiánya. A nemtudással nincs semmi baj, és nem csak azért, mert a létezés általunk ismert formája nélküle elképzelhetetlen, hanem azért sem, mert nem ér minket hátrány, ha benne ragadunk. Ráadásul reménytelen ellenállni neki.

A nemtudás nem a létezést tagadja, hiszen a nemtudás maga a létezés, hanem a létezés valódi ismeretét tagadja, a színről-színre látást. Minden mozgás, növekedés, összeállás és széthullás alapja a kezdetek óta. Ezért mozog az atom, ezért teremt az erő, ezért szeret az ember: mert téved. De ez a tévedés nem bűnös, nem gonosz, csak végzi a dolgát és működteti a világot. Mikor a Buddha a nemtudás eloszlatásáról és a tudás megszerzéséről, a szenvek meghaladásáról beszél, nem harcot hirdet, és nem köti következményekhez a harc feladását, csak kinyilvánítja, hogy ez a világ alapja, rámutat a látás megszerzésének útjára, és elmondja, hogy mi a következménye a nemtudásban maradásnak. A következmény a dukkha, a kibillentség, a nem helyén-lévőség, a „szenvedés”. A harc reménytelen, mert a nemtudás felszámolása a létezést számolja fel, az ismertet és megnyilvánultat öli meg, ezért a nemtudást látni és ismerni kell: ez a tudás.

A nemtudást nem kell meghaladni. Nincs felsőbb erő, ami ezt előírja, elvárja, vagy bünteti a tétlenséget. Az Ösvény követése, a belátás megszerzése lehetőség, nem vár a végén jutalom. A nemtudás felszámolására tett lépések egy döntés következményei, aminek meghozása a lény akaratától függ. A valóság meglátására csak valóságos lény képes. A nemtudás világa élhető, de függő, benne mindennek oka és következménye van, tehát karmikus. A tudást elért lénynek mást nem ígérhetett a Buddha, csak hogy létezése dharmikussá válik: hogy ez mit jelent, mindenkinek magának kell megértenie. A dukkha és a nemtudás nem fog becsapni, de az általuk felépített világban mi, mint a belőlük felépült lények becsaphatjuk magunkat. Ezért jött létre a tanítás, a Dharma, ami utat mutat, amíg szükségünk van rá.