Az itt következő gondolatok egyértelműen tévesek, hiszen nemtudás-alapúak. Az igazságról fogalmam sincs, hiszen fogalmakban gondolkodom. Szavaim egyébként is távol állnak az igazságtól, hiszen az igazságot keresik. Meg akarom ismerni a létezés természetét, ezért nem tudok semmit. Minden szavam megcáfolható, de a cáfolat is bizonytalan. A világgal kizökkentünk egymásból. Csak ami a szívből jön, azt ismerem fel néha.

A tökéletlenség egyszerűségének szépségét nem lehetséges szavakkal kifejezni, megmutatni is nehéz. Az egyszerűség megmutatkozhat tárgyakban, ételekben, szobabelsőkben, viselkedésben és értékválasztásban is, de lehetetlen pontosan rá illő szót találni. Tökéletes megvalósítása sem lehet teljesen sikeres, hiszen lényege a tökéletlenség. Mintha bujkálna előlünk, kisiklik a kezeinkből. Mikor elengedjük a megragadás kényszerét, és megengedjük neki tökéletlensége átélését, feltárul előttünk. A tökéletlenség annyira lényege, hogy nincs is más birtoka.

A világot átitató tökéletlenséget megérthetjük a mindenben ott lévő megfoghatatlanságban, el-nem-készültségben, meg-nem-maradásban, bele-nem-illőségben. A tökéletlen egyszerűség nagy titka, hogy magában értelmezhetetlen, ezért meg-nem-található, de közben minden élő és élettelen alapvető természete. A világban megjelent, szóval vagy fogalommal körülírni próbált dolgok és jelenségek természete a tökéletlenség, és az ebből származó szépség, működőképesség, változékonyság. A tökéletlenséget érezzük otthonosnak, a tökéletesség hajszolása pedig depresszióssá, frusztrálttá, dühössé és ellenségessé tesz minket.

Szavaink és fogalmaink tökéletlenül írják le gondolatainkat, tárgyainkat, az egész életünket. A szavak lötyögnek rajtuk, alig illeszkednek viselőikhez, mi mégis a szavakkal azonosulunk a valóság helyett. Szavakra fordítjuk szent figyelmünk okos észleléseit, és elbonyolítjuk az egyszerűt. A tökéletlen egyszerűségben otthonosan éreznénk magunkat, vonzódunk hozzá, mert saját természetünkre ismerünk, amitől erőszakkal szakít el minket a tökéletességre törekvő kényszer.

Az előbbiek a tökéletlen egyszerűség egyik jellemzőjét mutatják fel, de van egy másik is. A másik titok, hogy a tökéletlent, felismerése után, képtelenség a külvilágban vagy akár bent, a tudatban a maga teljességében, tökéletességében megvalósítani. A felépítésével próbálkozni hasznos, mert már részleges megjelenése is nyugalmat és értelmet hoz az életünkbe, de készre formálni és vele hasznot hajtani nem lehetséges. Egyetlen hely van, ahol megjelenhet, ahol pontosan nem a felépítésére való törekvéssel, hanem e törekvés elengedésével, az erőlködés megszüntetésével feltárható, és ez a hely a szívünk, a tudatunk.

A maga módján tökéletlen a világ, de a kizökkentséget nem szabad összekeverni a szent tökéletlenséggel. A világ a zaj, a harag, a kapkodás tökéletlenségében ragadt. Ez az állapot csak a maga-képzelte, önzés szülte, saját hasznáért tökéletességre törekvő kudarca, egy félig felépített torzó, ami hirdeti a szándék és az eredmény visszataszító voltát. Az ilyen félig kész romok megjavítására, befejezésére való törekvéseink között telik el az életünk, és e harcaink csak újabb zajt, önzést és haragot szülnek. De nem a torzókkal van a baj, és nem is a törekvéssel, hiszen a világ jelenlegi körülményei között minden törekvés, még a jószándékú is erre a sorsra jut. A szent, nemes figyelmünk hibás használata a baj. Az igaz, tökéletlen egyszerűséget, ami a világ alapjait képezi, ami természetünket kiformálta, ami lelkünket megteremtette nem látjuk, mert a tudatunk nem jól figyel, rossz módszerekkel elemez, hibás következtetésekre jut.

A tökéletlen egyszerűség meglátása után már más, megváltozott, megváltott szemmel tekintünk a világra. A világ kizökkent marad, összedől és felépül untalan, de a megváltott szemünkkel rátekintve ezt el tudjuk fogadni, meg tudjuk szeretni, és otthont tudunk találni benne. Ez a valódi, az életet, a létezést és a többieket is jól ismerő elfogadás.

Mondják, hogy a szépség nem a felszínen található, hanem a külső alatt, a mélyben. Ez természetesen igaz, és egy érzékenyebben gondolkodó ember könnyedén beláthatja. De a teljes igazság ennél mélyebb, ugyanis a valódi szépség nem a vizsgált hordozóban található, nem annak a felületén vagy a felszíne alatt él, hanem a szemlélőben. A szemlélő szívében, pontosabban a szemlélő tudatában. Ez igaz a szépségen kívül az igazságra, a bölcsességre és legnagyobb célunkra, a megvilágosodásra is. A szépség, értelem, bölcsesség a szemlélő, a szent, nemes figyelmet gyakorló tudatban jelenik meg, annak az alapvető természete, működési módja, a szemlélt jelenség pedig ezeknek a felismeréseknek az emlékeztetője. A jelenség a figyelmet felébreszti, formálja, emlékezteti arra, amit már eleve tudott. A nemes figyelem, az éberség képessége a miénk, az egyetlen saját, eredendő eszközünk, és ezzel láthatjuk saját, szintén eredendő természetünket. A megvilágosodás állapotában ez a figyelem és ez a természet összeolvad, mint az igazság két arca az egy igazságban. A felismerés túlmutat a felszínen vagy felszín alatt való keresésen, és megvilágítja, hogy a szépség, igazság, megvilágosodás lényünk lényege, a tudat természete, és magunkban ébred fel vagy veszik el.

Megmutat még valamit. A keresők gyakran elkövetik azt a hibát, hogy igyekeznek az igazság felé haladni, a tévedéstől távolodni, a jót elérni, a rosszat meghaladni, a tudást megszerezni, a nemtudást elengedni. Ez a működés nem a nemes tökéletlen egyszerűség, nem a megvilágosodás módszere. Sokat beszéltünk a lét három ismérvéről, és érthettük úgy, hogy azok meghaladni kívánt problémák: a mulandóság a halál, az „én” a magába záródott tévedés, a dukkha a legyőzendő szenvedés. De nemes figyelemmel szemlélve a lét három ismérvének szépsége és igazsága van, és mint alapvető törvények, nemesek. Minden csak a szemlélőn és a szemléleten múlik. A tökéletlen egyszerűség állapotában a mulandóság veszteségeit látva szánalom ébred bennünk a létezők iránt, és jobban becsüljük a még velünk lévő értékeket és az életet. Az dolgok én-nélküliségét, a képzelt maga-valóság, az illuzórikus éntudat hiányát belátva megérezzük az élet törékenységét, a létbe pillantás illékony lehetőségének kegyelmét, és annak a boldogságát, hogy valami nálunk mérhetetlenül nagyobbnak parányi részei vagyunk. A dukkhát megismerve, az örök kizökkentség, tökéletlenség gyönyörét átélve képessé válunk az öröm ünneplésére, az élet valóságának elfogadására.

A nemes figyelem, a bölcs megismerés nem a nagy dolgok, különlegességek, csodák értékelésére tanít meg, éppen ellenkezőleg: az egyszerű, a hétköznapi, a valódi jelenségek természetének megismerésén keresztül ébreszt fel. A nagy titok, hogy a világ legtermészetesebb, legkevésbé ünnepi élménye a megvilágosodás, hiszen mi lehetne természetesebb annál, mint amikor a létezés leplezetlen alapjaiba belelátunk és azonosulunk vele. A rendkívüli mindig zajos, felkavaró és kibillent; a természetes csendes, megnyugtató és a helyén áll.

A szépség, bölcsesség, a jó és a rossz élménye, érzése és értése mind tapasztalat. Nincs kívül megfogható, érezhető, érthető, csak belül; ami vagy, amit megértesz, az te magad vagy. Az igazságot nem lehet kívül fellelni, csak a tudatban tapasztalni. Amit megértesz a világból, az te vagy, az már eleve te voltál, a kívül talált ezt ébreszti fel. Külső és belső egymást gyarapítja; én és nem-én egymást gazdagítja.

A megvilágosodás nem ad korlátlan tudást, főleg nem ad korlátlan életet. Ha a haláltól való félelem meghaladását, az örök életet várod tőle, csalódni fogsz. Nem győz le semmit, nem is harcol. Nem halad meg, nem emelkedik felül, nem igazulunk meg, nem nyerünk, nem hagyunk hátra semmit. A mulandóság törvénye többet jelent, mint a jelenségek életidejének korlátossága. A megismerhető, belakható, a megérthető is korlátos, nem csak a létezés ideje. Kevés tragikusabb következményű vágy létezik, mint a korlátlan megismerés, korlátlan szeretet, a végtelen iránti szomj, és kevés tragikusabb elveszettség létezik, mint ennek a ténynek az ismeretében végzett önkorlátozás. A korlátlan iránti vágy a törpe-ént óriásivá torzítja, az ettől való félelmünkben magunknak emelt korlátok a törpe-ént megnyomorítják; el kell ezeket hagyni. A valós határokon belüli boldogság a magas-én belátása; el kell ezeket fogadni. A rossz tökéletlenség kijavítására törekedjenek a hétköznapok, hiszen élni kell; a szent tökéletlenségben viszont meg kell világosodni, hiszen ez az élet értelme.