A védánta a kettősség-nélküliséget tanítja; a szó jelentése a „Védák vége”, vagyis végső lényege. A másik neve uttara-mímámszá, vagyis a következő alkalommal tárgyalandó mímámszá bölcselet magasabb szintje. A mímámszá jelentése pedig vizsgálat, vagyis szellemi törekvés, amely a valóság megismerését célozza. A Védánta szútra 555 aforizmából áll, és első sora így hangzik: „Felmerül a kívánság brahmant megismerni”, mert a végső valóság, amit meg kell ismerni, maga brahman.

A védánta két fő dologban különbözik a számkhja és a jóga bölcseletétől:

• nincs sok purusa, csak egy, azonban az soknak mutatkozik;
• purusa és prakriti nem két különböző dolog, hanem csak ugyanannak a végső szellemiségnek két különböző megnyilvánulása.

Ám a védánta nem purusáról és prakritiről beszél, hanem átmanról és brahmanról, mely fogalompárok azért hasonlóságot mutatnak egymással. Az átman az egyéni lélek, kicsit a purusa szinonimája, másik neve ezért a dzsívátman. Ám az átmannak van egy kozmikus, egyetemes megjelenése is, a paramátman, amely azonos a brahmannal. A brahman azonban nem azonos a teremtő istennel, akinek a neve Brahmá. A valóság végső lényege, hogy a dzsívátman és a paramátman, illetve az átman és a brahman egy és ugyanaz, csak az avidjá (nemtudás, hamis tudás) miatt különbözőnek látszanak. A brahman a valóság, a lélek maga a brahman, de a világ nem valóság. A védánta sok történetet használ fel az upanisadokból, pl. a már korábban leírt füge és fügemag, vagy vízben oldott só példáját, de olyan történeteket is, amelyek szerint egy mézcsepp sem mondhatja meg, mely virág nektárjából készült, és egy vízcsepp sem állíthatja, hogy ő az óceán, és azt sem mondhatja meg, hogy melyik folyóból származik.

E bölcselet szerint a világ teremtett, sőt folyamatos teremtés alatt áll; az Egy önmagát teremtette, és azóta sem létezik semmi más rajta kívül. Minthogy két szinten jelenik meg, a teremtés is kétszintű:

• brahmanhoz tartozik a külső világ teremtése, mely látható, formája van, fény jellegű;
• átman teremti a belső világot, mely szemlélni képes a külsőt, és formája inkább a hang.

A két világ egymás tükörképe, így a külső aktivitásában a prakritire hasonlít, míg a belső passzivitásában a purusára. Brahman hanggal teremt, mert aminek kimondja a nevét, az létrejön, tehát előáll a „név és a forma”, vagy egy keresztény számára ismerősebben „az Ige testet ölt”. A brahman szó imát, fohászt is jelent, vagyis az isten imája, „hangja” szétsugárzik, megteremti a világot és annak részeit. A hang, mint ősok a tökéletes potencialitás, mely megsokszorozódik, majd

• első szakaszban a hang szubtilis, potenciális (számkhjában ez a tanmátra);
• második szakaszban a dolgokat létrehozó név, mely kimondja az ideát, ami így formává válik, azaz kimondja egy dolog archetípusát, őslényegét; mikor kimondja, hogy „tehén”, nem egy egyedet jelöl, hanem azt, ami minden tehénben közös, és így megjelenhetnek a konkrét egyedek is;
• harmadik szakaszban a hangból konkrét szavak keletkeznek; így lesznek a létezők, ilyenek az igazságok és kinyilatkozások is, melyek közül a legfőbb a Véda.

De a teremtett világ nem valóságos, hanem energia, hang, látszat. A brahman teremtő hatalma illúzió-teremtő, varázsló, májá. A külső teremtés brahman megfeledkezése önmagáról. A színjátékhoz azonban közönségre van szüksége, ezért válik le róla az átman, majd az átman a belső teremtés során szintén megfeledkezik önmagáról, és élvezi a játékot. Tehát az avidjá kozmikus és individuális szinten is jelen van, és nem más, mint az illúzió valóságként való elfogadása. Amíg ez a hamistudás tart, addig a személytelen brahman személyes teremtő istenként, Brahmáként viselkedik. A hamistudás megszűnésekor Brahmá visszaalakul brahmanná. Ez azt is jelenti, hogy a teljes megszabadulás csak akkor lehetséges, ha valamennyi átman (dzsívátman) megszabadul, mert az egyéni megváltás nem lehetséges.

A teremtett világ valóság annak számára, aki az avidjá hatása alatt áll. Kiszámítható, konzekvens, minden mozzanatában érvényesül az ok-okozat elve, tehát karmikus: mindennek következménye van. A hamistudat állapotában lévő dzsívátman számára ez az újjászületések körforgásában való részvételt okozza. A karmikus következmények hatására bármilyen lényként újjászülethet, az istenek világába is kerülhet, ám mindez csak időleges, mert az istenekre is vonatkozik a mulandóság törvénye, csak életük időtartamának a léptéke más. Egy kalpa végén még maga Brahmá is brahmanná alakul, és megszünteti a világot. A karmikus körforgásban rendre elpusztul a durva fizikai test, és az átman a szubtilis testet használva vándorol át egy másik testbe.

A dzsívátmant elborítják a májá által előidézett létfeltételek, az upádhik:

• életerő: ötféle (vö. számkhja XII. csoport);
• manasz (elme): észlelés, irányítás és reagálás központi szerve;
• az öt érzékelő és cselekvő testrész, szó szerint szervek, pl. szem vagy láb (számkhja II. / 9-18.);
• fizikai test;
• környezet, külvilág, az érzékelés tárgyai.

Egy másik védikus modell szerint az átmant öt burok (kósa) veszi körül:

• gyönyörtest: a tiszta létérzet üdvösség-tudata;
• kettősségtudat: ez különbözteti meg az átmant és a brahmant, és az átmanból dzsívátman formál;
• értelemtest: tudatműködés és pszichológiai funkciók;
• lélegzettest: az elemi létenergiák burka;
• tápláléktest: a durva fizikai test, ami születik és hal.

Az ember a létforgatagban négyféle tudatállapotban tartózkodhat:

• Éber állapot: ekkor az átman, a manasz és a szervek (érzékelő és cselekvő) közvetlenül látják és ismerik meg a jelenségeket;
• Álomállapot: a szervek passzívak, az átman a manasz segítségével vándorol a testben, és az emlékekből álmokat alkot;
• Köztes tudatállapot: álom nélküli mély alvás, amikor az átman elkülönül a manasztól és a szervektől, és azonosul a brahmannal;
• Az átman nélküli test állapota: a halál után, vagy a tudatállapotok egymásba történő átváltásának pillanatában.

A halál után az átman tehát a szubtilis test segítségével vándorol tovább egy következő újjászületésbe, és választ új durva, fizikai testet. Öt lehetőség nyílik meg számára:

1. Születhet egyszerű, szerény tudású embernek, ha a karmikus adóssága nem túl súlyos. Ekkor az átmanja a külvilágba ömlik, és a szubtilis test visszavezeti a földi létforgatagba. Ez a leggyakoribb. Más esetekben, vagy ha a tudása magasabb fokú volt, akkor nem a földi létsíkokon folytatódik a létezése, mely négyféle lehet:
2. A szándékosan gonosz emberek a poklok világába jutnak. Nem könnyű ide jutni, ehhez szörnyű bűnöket kell elkövetni.
3. Nemes életvezetés, szellemi késztetésekkel irányított élet esetén, ha a karma érdemdús, és a halál pillanatát teljes tudatossággal éli meg, a mennyei szférákba kerül, de érdemei kimerülése után visszatér a létforgatagba. Sok aszkétának és törekvő világinak ez volt a célja.
4. Erősen pozitív karmával, magasabb tudatossággal, erős koncentrációs képességekkel rendelkezők szintén az isteni szférákba kerülnek, de a kalpa végéig ott is maradnak, és csak az új teremtésben kerülnek vissza a létforgatagba.
5. Aki már életében kilép a karmikus forgatagból, eléri a tökéletes tudást és teljesen megszabadul (a védánta tanítását követve), az felismeri önmaga valódi természetét, karmáját teljesen felszámolja, és belép az öröklétbe.

(Az átman és brahman viszonyáról a védántán belül létezett egy némileg másmilyen értelmezés is. Terjedelmi okok miatt eltekintek az ismertetésétől, de igény esetén a későbbiekben beszélhetünk róla.)

Tehát a védánta szerint is csak a tudás megszerzésével lehetséges kilépni a létforgatagból. Ennek azonban két szintje van. Az apara-vidjá az alacsonyabb szintű tudás, ami megtanulható, amit a valóság mélyebb ismereteinek megszerzésével magunkévá tehetünk. Ez tulajdonképpen az „okosság”. A magasabb tudás a para-vidjá, melyben a végső valóságot kifejező „tat tvam aszi” („az te vagy”, lásd korábbi bejegyzés) bölcsességét megértjük, azaz tapasztaljuk átman és brahman azonosságát, a szubjektív és objektív egylényegűségét. Ehhez el kell oszlatni az avidját, fel kell ismerni az illúziók mögött álló vágyakat és szenvedélyeket, és érezni kell a világ egységes jellegét. Érezni, tapasztalni, valójában brahmanná válni, tehát nem csak érteni. A magasabb tudás nem tanulható, de az alacsonyabb tudás megszerzése nélkül mégsem érhető el; az egyszerű értelmű, mégis bölcs szent csak mítosz. Ezért a védántában is fontos a tudás megszerzésének módja és forrásai (pramánák). Hármat neveznek meg:

1. Sabda: Védikus kinyilatkoztatás, mint legfontosabb forrás.
2. Anumána: Helyes és megalapozott következtetés, mely történhet analógia alapján, vagy egy alapvető kapcsolat felismerése során, amiből következtethetünk a vizsgált dologra is, vagy valaminek a hiányából is juthatunk felismerésekre.
3. Pratjaksa: Személyes tapasztalásból eredő megismerés. Három szakasza van, mert érintkezhet az érzék és a tárgy, egyesülhet az érzék és a manasz, vagy egyesülhet a manasz és az átman. A szavikalpa típusú észlelésbe képzelődés és spekuláció (vitarka) vegyül, és a manasz meghamisítja az észlelést, a nirvikalpa típusú észlelés során ez a torzítás nem lép fel. Utóbbi ritka, ezért a védánta háttérbe helyezi a pratjaksát, mint megismerési módszert.

A pramánák segítségével el lehet jutni a karma, az ok-okozat megismeréséhez. Ebben vitatkozik a számkhja/jóga rendszerrel, ami szerint minden valami előzőből alakul a prakriti kibomlásának fázisai szerint – ez az átalakulás tana vagy evolúció-elmélet (parináma-váda). A védánta oksági elmélete az illúzió-elmélet (vivarta-váda), mely szerint a dolgoknak nincs önálló létük, ezért a tapasztalható világ, az objektum illúzió, és a szubjektum a valóság. De mind egyetért abban, hogy ok és okozat nem különbözik egymástól, vagyis minden ugyanannak a dolognak a megnyilvánulása, tehát a brahman és a belőle kiáramló világ azonos. A valóság az avidjá miatt látszik létezőnek, ezért a hamistudás egy teremtő hatalom. Egy kreativitás, ami megkülönböztet, nevet és formát ad, de mindezeket nem létező dolgokkal és jelenségekkel teszi. Így működik a hétköznapi tudat: minden, amit a világból értünk, saját tudatműködésünk terméke. Mint egy játékban: a munkával és értelemmel alkotott világ igazi, valóságos, működik, csak nem létezik.