Az utóbbi bejegyzésekben a buddhizmushoz kötődő kérdéseket vettünk elő, de úgy érzem, hogy ideje visszatérni a konkrét Tanításhoz, és tisztázni néhány alapfogalmat. A következő bejegyzésekben ennek veselkedek neki. Először is szeretnék előhozni a buddhizmus legalapvetőbb fogalmai közül néhányat. Pl. a dukkháról, karmáról, szamszáráról már volt szó, de itt az ideje a néhányszor már említett, de még nem tárgyalt dharmáról is szót ejteni. Erre teszek kísérletet a közeljövőben, és most el is kezdem a buddhizmus célját pontosabban körülírni.

A buddhizmus fura egy vallás. Még pontosabban, vallásnak fura. Hangoztatott tulajdonsága, hogy nincs célja. Persze ez is érdekes, mert célja a megvilágosodás, de aki a port a szeméről már javarészt letörölte, érzi, hogy a célt is el kell engednie, az előrehaladás miatt érzett örömöt meg kell haladnia, és valódi célja és tevékenysége a gyakorlás maga. Az örök gyakorlás. Kijelölt cél esetén fellép a duális, a fogalmi gondolkodás, és a lényeg vész el. Ha van is cél, nem szabad gondolni rá, el kell fojtani? Nem, mert az neurotikus, sőt pszichotikus állapotot eredményezhet, tehát nem lehet megoldás. Az elfojtás a lélek problémáit szörnyekké erősíti, neveli, és ellentétben áll a józan ésszel és a buddhizmus tanításaival is.

Tehát a cél a gyakorlás, a felszabadítás. A buddhizmus alapvető gyakorlatai közé tartozik a szatipatthána. Ezen módszerrel a gyakorló alaposan megvizsgálja a saját teste, az érzései, érzékelései, a tudata, és általában a tudatosság, a dharmák (később tárgyaljuk) természetét puszta megfigyeléssel. A megfigyelés közben nem értékel, nem ítél, nem hasonlít, hanem igyekszik tárgyát annak függéseitől mentesen, önnön valóságában látni. Ha megfigyelése valóban tiszta, ítélkezés-mentes, egy idő után feltárulhat előtte a vizsgált jelenség valódi természete, azaz üressége, látszat-volta, függő-lényege. A szatipatthánát egyenes ösvénynek is nevezik, ami önmagában elvezethet a megvilágosodáshoz.

A szatipatthána gyakorlása alatt többször felmerülhet, hogy túlzás beállítani egyenes ösvénynek, végső megoldásnak, mert nem ad semmit. Mintha csak arra szolgálna, hogy lebontsa a személyiség régi struktúráját, szétrombolja, amit ismertünk, hittünk, válogatás nélkül. Erre jó, mert valóban nem válogat, minden hitünkről lefejti az álarcot, az összes elképzelésünket és tapasztalatunkat ízekre szedi. Na de mi marad utána? Semmi. Nem csoda, ha a buddhizmust néhányan nihilistának tekintik. A satipatthána tehát rombol, de akkor mi épül a romokon? Mert ezt is megígérték, a szép és nemes új házat, a menedéket, amit a Három Drágakőhöz fordulva meglelünk (később tárgyaljuk). Most akkor van menedék, van hová elbújni? Vagy a menedék is csak a kezdők vigasza, aztán majd megvilágosodva ráébredünk, hogy a menedék is csak kapaszkodó és illúzió, akadály, amit az út elején nem szabad elvenni a gyakorlótól, mert még gyenge és kell neki a támasz?

Adódik, hogy a rombolás, a régi, korhadt, hibás gondolkodások és kötődések felégetése után a válasz a Négy Nemes Igazság. (Abba most ne bonyolódjunk bele, hogy hibásnak nevezni a korábbi gondolkodási sémákat az ítélkezés megjelenését mutatja, mert sosem végzünk.) Válasz lehet a Második Nemes Igazságban megnevezett tanhá, a szomj, a vágy elhagyása, aminek következménye a Harmadik Nemes Igazság alapján, hogy a szenvedés elmúlik. Rendben, de ez még nem válasz, még a romokon állunk. Hogyan lehet ezt megtenni? A Negyedik Nemes Igazság útján, a Nemes Nyolcrétű Ösvényen haladva. És mit teszünk az ösvényen? Kialakítunk egy nemes hozzáállást: helyesen gondolkodunk, helyesen akarunk, helyesen cselekszünk, helyesen élünk, helyesen figyelünk. Azaz felkészülünk, de mire? Az nem egyértelmű, nincs konkrét ígéret.

Jó, nem csüggedünk, folytatjuk. Tehát még ez sem a végcél, mert ha ügyesek voltunk, akkor eltűnt a ragaszkodás a régihez és nem alakult ki semmilyen újhoz, de mi végre volt az egész? Bizonyára a megvilágosodásért. Rendben, nem adjuk fel, tovább haladunk, már rutinos küzdőként elmélyedünk a dhjánákban. Ezeket végig járva aztán tökéletesen megvalósul az elszakadás, a szamszára és a dukkha káprázata feloldódik, eltűnik. Boldogok leszünk. A dalai láma szerint ez a végcél.

Kedves Olvasóm, itt most megjegyezheted: hát ez elég nihilista és ateista eddig. Tudod már, mi elől menekülsz, de még mindig nem közölték veled, hogy hová tartasz, mivé fejlődhetsz. Végül mégis csak azért lesz vallásos az ember, mert fél meghalni, ezek meg azt mondják, hogy az életedben legyél boldog, tegyél jót, aztán elkaparnak és ennyi volt. Hol az ígéret, miért ezt a vallást, ezt az utat kövessem?

Marad még egy cél, a buddhává válás. A mahájána irányzat ezt tekintette a végcélnak, vagy az üresség felismerésével, mint a zen, vagy a buddha-imaginációkkal, mint Tibet. Mert milyen egy buddha? Megszabadult, azaz nincsenek kötődései, tud, lát, de mit? Ki tudja. Nincs válasz. Miért lenne ez jó nekünk, mit nyerünk el, ha innen megszabadultunk? Ráadásul ellobbanásnak hívják, ami innen nézve végérvényes eltűnés, valódi kilépés, teljes megsemmisülés. Na, ez nem a legjobb válasz egy éppen a haláltól rettegő ember számára!

Itt lép be a hit. Azt illik mondani, hogy a hit nem szükséges a buddhista úton, de ez így nem teljesen igaz. Kezdetben bizonyára szükséges, mert fura tanítás, kell bizalom, hogy elfogadd. Később pedig a fentebb írtak miatt elengedhetetlen, mert a sok paradoxon és látszólag reménytelen megoldás miatt csak őrültek követnék hit nélkül. Persze óvatosan, mert a hit nem csaphat át szertartásosságba, ettől a Buddha külön óva intett. Itt érdemes említést tenni a többi vallás hit-fogalmától való különbségről. Úgy látom, a fenti dilemmákba minden vallás belefut. A hívek választ várnak, és mintha a buddhizmus lenne az egyetlen, ami bátran felvállalná a paradoxont, a válasz-nélküliséget itt a földön, míg a többi kifizeti híveit olcsó mesékkel, válasz-pótlékokkal. A buddhizmus nem tagadja istent, de mivel nincs válasza, nem hazudik, és nem fest fel mennyországot, szerető istent, örök békét a feltámadt testben, mely válaszok jobban megvizsgálva időnként gyermetegek, gyakran gonoszak, de mindenképpen emberiek, kicsinyesek.

Tehát mi a buddhizmus? Gyakorlás, Barátaim. A jutalom pedig oly sokféle lehet: felismerések sorozata, nyugalom, béke, megvilágosodás, nemesedés, tévelygéstől való szabadulás, megértés, közösség-élmény. Az eredmény lehet lelki, szellemi, zsigeri. Mindenki mást lát és mást talál benne, mert a buddhizmus egy feneketlen kincsesláda. De legyen a fő élményed inkább szellemi, vagy inkább lelki, végül, ahogyan haladsz, óhatatlanul együtt fogod tapasztalni a szív és a tudat kinyílását, ahogyan oldódnak fel a határok és omlanak le a válaszfalak.

Tehát miért gyakoroljunk? Mert nincs más választásunk. Az egyetlen esély, hogy ne maradjunk örökre elveszettek. Ráadásul ebben a ritka, különösen értékes megjelenési formában, az emberi testben élve a legjobb, amit tehetsz, hogy ne pazarold el lehetőségeid, ha gyakorolod a buddhizmust.