Mi az oka a világ állandó változásban tombolásának? Az, hogy a jelenségek feltételekhez kötöttek, és a jelenséget birtokolni akaró lény is feltételekhez kötött. Elérkeztünk a harmadik jellegzetességhez, az én-nélküliséghez (anattá). A valósággal szembenéző tudat, ha elég bátor volt, megértette a megváltoztathatatlan, örök mulandóságot, felfogta, miért okoz ez szenvedést, de még nem látott mindent az igazságból, nem járta végig a nehéz ösvényt. Le kell vonnia a következtetést, hogy ha minden rész (dharma) függ az összes többitől, és ezek kavargó egymásba áramlása soha véget nem érő folyamat, akkor nincs kinevezhető állandósága semminek, még neki, a megfigyelőnek sem. A létezők semmi mások, mint részeik, és a létrejöttükben szerepet játszó körülmények változékony összessége. A szenvedőnek nincs magva, nincs egyik életről a másikra átvihető állandó szubsztanciája, lényege, azaz: nincs lelke. Az átman is illúzió. A lélek fogalma még az én, a személyiség képzeténél is nagyobb lidérc, mert azok legalább tapasztalhatóak, azokat egy kitartó gyakorló meghaladhatja, de sokkal nehezebb belátni, hogy a meghaladó, a figyelő tovább élő, isteni része sem létezik. Semminek nincs örök lényegisége. Ha az én az eddig felfogottaktól, a mulandóság és a dukkha tényétől nem rettent meg, most elborzad. Ez a tudás még a legnemesebb ént is jeges rémülettel tölti el, hiszen ez nem csak a halál: ez a végleges, örök halál, a folytatás minden reménye nélkül. Halál minden pillanatban. Az észleléseiben, öntudatában állandóan meg-megszakadó, folyamatosan újraébredő és meghaló tudat feletti ellenőrzés és hatalom teljes hiányának belátása.

Végső következtetésként annak felismerése, hogy a világot mindig is hamisan láttuk és látjuk.

A három jellegzetesség kimondja, hogy nem kapaszkodhatunk; ettől szenvedünk; ráadásul a kapaszkodó és a kapaszkodni vágyó lény nem is létezik! A világ, ha itt megállnánk, és nem törődnénk a többi Nemes Igazsággal, üres és gazdátlan lenne, ráadásul a szó spirituális értelmében értelmetlen is. A cél a nirvána, ami nem hely, hanem állapot. A dukkha meghaladása egyféleképpen képzelhető el: bátor ugrással a kapaszkodó nélküliségbe, a feltételekhez nem kötött állapotba, ami a feltételektől függő világon belül létezik, de minden függéstől mentes, és nem termel több karmát.

A megismerési torzulások legellenállóbbja, legmakacsabbja az én illúziója. Emiatt a legsúlyosabb következményekkel is ez a tévedés jár. Viszonyulásaink és ítéleteink kiindulópontja, szeretetet hazudó csaló, gyűlöletet szító démon. Az énnel együtt megjelenik az enyém fogalma is, és ez a két illúzió aztán darabokra szaggatja a világot, egyre kisebb, egymással nem összeilleszthető darabokra. És még ez is illúzió, mert a szent belátás megmutatja, hogy nincsenek darabok, és nincs szenvedés, de az énnek semmilyen ár nem elég nagy azért, hogy bizonyíthassa létezését, és elkerülje, amit ő halálának tart.

Ez a Tanítás olyan, mint egy kétélű fegyver. Megvágja a kivetítést, de a kivetítőt is. Elpusztítja a támadót és a védőt is. Eltünteti a téveszmét, de a fegyver használójának fel kell készülnie arra, hogy a káprázat halványodásával egyenes arányban, azzal együtt ő maga is az enyészet felé halad. Nincs nyertes, sem vesztes, mindkettő egyszerre veszít és nyer. A világ nem fordul ki sarkaiból, az idő nem áll meg. Nem történik semmi a felismerés beköszöntével, csak a szenvedéssel együtt elillan az én érzete is.

A buddhista belátás fokozódásával egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy tarthatatlan az a megállapítás, miszerint „én szenvedek”. Csak annyi jelenthető ki, hogy „van szenvedés”. Az énre vonatkoztatott megállapítások lényeg nélküli hivatkozások, és a gyakorló értelmének kinyílásával egyre üresebben konganak.