„Nincs megvalósítás, és nincs megérkezés, mivel nincs, amit el kellene érni.”

Úgy is mondhatnánk: nincs megvalósítás, és nincs megértés. A megvalósítás a megvilágosodás valósága, elérése, de ahhoz, hogy ebben higgyünk, reményt kellene éreznünk. Ám aki reményt érez, nem halad, és nem érkezik meg, mert a remény névhez és formához, tehát illúzióhoz köti. Ezért aki nem érez reményt, annak nyílik esélye az elérésre. Ám várjunk csak, hiszen most mondtuk, hogy nincs mit elérni! Micsoda csodálatos paradoxon! Emberész fel nem érheti. Marad számunkra a megértés, ami nem más, mint a bölcsesség. A bölcsesség, ami nem a valóságot mutatja meg, ami nem az elérésben segít, hanem megnyugtat, feltárja előttünk remény-nélküli, de mégsem reménytelen helyzetünket, és megbékélést hordoz magában.

A „nincs megvalósítás”, „nincs megértés”, „nincs valóság”, „nincs megvilágosodás”, „nincs elérés” reménytelenségének állapota a bölcs tudatállapota. Ha ezt elértük, a bölcsességet sem kívánjuk. Az élet önmagáért, dukkha nélküli boldogság önmagáért, bölcsesség önmagáért! Csodálatos, boldog, teher-nélküli gyönyörűség!

Az emberek a bölcsességet keresik, birtokolni akarják. Tanulmányozzák a bölcsességet, el akarják sajátítani, mint egy tudományt, egy képességet, varázserőt, amivel a tudás kamráját kinyitják, a jelenségeket átlátják, és a megvilágosodás megtörténik velük. Bölcs lesz, mert érti a világot. A másik nem akar tudni, el akarja felejteni az ismereteit, hogy tiszta és üres legyen. Ki akar söpörni a tudatából mindent, mert úgy gondolja, hogy ha tudatlan, akkor üres, és ha nem tud többé semmihez kötődni, akkor szabad lesz. Bölcs lesz, mert nem érti a világot. De nem működnek a stratégiák, összeomlanak a tervek, elakadnak a szellemi hadjáratok, „mivel nincs, amit el kellene érni”. Aztán van, aki ezt megérti, és onnantól boldog és teher-nélküli akar lenni, üres akar lenni, de akarata, kényszere, vágya csírájában fojtja el próbálkozásait, mert semmit nem kell elérni. Aztán van, aki ezt megértve azt gondolja, hogy azért nem kell elérnie, mert már itt van, és belesüpped a szamszárába nirvánának képzelve azt. Boldogságot, beérkezettséget vizionál maga köré, akár másoktól is elvárja ugyanezt. De ők sem nyerik el a mennyet. Káprázatos, csodás érthetetlenség!

Nincs bölcsesség, mondja a bölcs. Sosem a korlátokat látjuk, mindig csak a saját korlátainkat. Sosem beszélhetünk semmi másról, mindig csak magunkról. Nem beszélhetünk a bölcsességről, csak a saját megértésünkről. Nincs a megvalósításnak edénye, nem tudjuk elhelyezni benne a megvalósítottat. A gyakorlók a Dharma épületét nézik, nem a Dharmát.

Az illúziókhoz, a karma világához, a szamszárához ragaszkodás késztetése marasztal. De a bódhiszattvai léthez, a megmentendő lényekhez, az istenhez, a szentséghez, a megvilágosodáshoz való ragaszkodás késztetése is marasztal. És a paradoxon felnyitása megmutatja, hogy mindegyik késztetés ugyanahhoz marasztal. Lenyűgöző, bámulatos törvény!

Az üresség nem kezdődik és nem ér véget. A gyakorlás Van, és nem akasztják meg olyan állomások, mint a bölcsesség elérése, a halál, a megvilágosodás, vagy bármely hasonló, jelentéktelen esemény.

Gyakorolni a jót, kerülni a rosszat, tisztán tartani a tudatot, ez a buddhák útja. Gyakorolni a hat páramitát:

- Adni, hogy kerüljük az irigységet, ami ragaszkodást szül.
- Fegyelemmel élni, hogy kerüljük a hibákat és a bűnöket, melyek szennye lehúz.
- Megbocsátani, lemondani, elfogadni, hogy kerüljük a haragot, ami rombolja az élet szövetét.
- Nemes erővel tevékenykedni, hogy kerüljük a tunyaságot, mely elpuhítja a jellemet.
- Koncentrálni, okosan figyelni, hogy kerüljük a zaklatottságot és a szétszóródást, ami eltérít.
- Bölcsen működni, hogy kerüljük az ostobaságot, ami minden törekvést lehetetlenné tesz.

Nincs befejezett út, nincs megvalósítás, nincs elért cél, nincs megérkezés, de nincs örökké úton levés sem, mert nincs haladás, és nincs helyben maradás. „Egy hajszál csúcsán megjelenik az ékköves birodalom”! Milyen megdöbbentő, fenséges, ragyogó rend!

„Fent nincsen Buddha út, amely megvalósítható; lent nincsen élőlény, amely átvihető”. Tisztulás ítélkezés nélkül, a világ eszközeivel, a világot tisztelve, elfogadva, az élőket segítve, nem harcolva semmi ellen, nem látni szennyet és kivételest, csak az élőbe merülve eloldódni a Vanságban. Ott lenni az indulásban, az érkezésben, a tévedésben és a megvalósításban, együtt az elhagyottakkal és az elértekkel. Nem ott, és nem itt, de nem is útközben, nem ostobán, és nem bölcsen, de nem is haladva, csak a helyünkön, ámen.