Az Ösvény nyolcadik, utolsó összetevője a helyes elmélyedés, közismert nevén a szamádhi. Az elmélyedés egy olyan mentális tényező felerősödése, ami amúgy a tudatműködés minden állapotában jelen van, tehát az elmélyedés megszilárdításával nem egy újszerű élmény vagy megismerési módszer elsajátítása a cél. A tudat egyhegyűsége egyesíti a többi mentális tényezőt a megismerési műveletekben. Jól elmélyedve minden csitta (itt és most: tudati mozzanat) a tárgyára összpontosít egyhegyűen. Amúgy a tudat minden pillanatban megismer valamit, hangot, látványt, gondolatot, késztetést, mindig figyel valamire, ám ez legtöbbször nem is tudatosul bennünk, azaz nem a tudatosulás észlelési tartományában, nem a felszínen zajlik. A helyes elmélyedés azért helyes, mert nem a hagyományos, hétköznapi módon ismer meg, hanem éberen teszi: éberen és tisztán figyeli a fókuszban lévő jelenséget, legyen az a test, egy akadály, egy dharma, egy érzés, bármi. Nem a hagyományos módon ismer meg, tehát nem ítél, nem méricskél, nem súlyoz a megismerő szempontjából, nem észlel előnyösnek vagy hátrányosnak, hanem lát. Mindezt elmélyedve, azaz tökéletesen egy pontra fókuszálva teszi úgy, hogy ez a koncentráció nemhogy nem teszi vakká az éppen megfigyelt jelenségen kívül, hanem egyszerre látja a figyelem tárgyát és annak környezetét is. Minden tudatmozzanatnak van egy központi fókusza, és van perifériája is, és csak helyes elmélyedésben vagyunk képesek mindezt egyszerre megfigyelni.

Már a hétköznapi életben is minden egyhegyűség: mikor egy emlékre, a közelgő ebédre, a tegnapi filmre gondolunk, vagy a bevásárlási listát állítjuk össze, az is egyhegyűség, mégsem helyes elmélyedés. A szamádhi üdvös egyhegyűség, ami üdvös tudatállapotban történik, de még ennek sem az összes formája tekinthető tökéletesnek, csak az a felfokozott összpontosítás, ami abból a nemes törekvésből származik, hogy tudatunkat a legmagasabb és legtisztább éberségi szintre emeljük.

A szútták úgy fogalmaznak, hogy a szamádhi a tudat és a mentális tényezők szabályos és egyenletes összpontosítása egy tárgyra, ami összegyűjti a tudatállapotok többnyire szétszórt és csapongó áramlatait, és egy belső egyesülést hoz létre.

A megszakítatlan figyelem egyik hatása a tudat és a tudatműködések megnyugvása. A szétszórtság csökkenése, a figyelem szétaprózódásának enyhülése önmagától nyugalmat eredményez, ezért az összeszedett tudat egyik fő ismérve is a nyugalom, a bölcsesség erősödése, a kiegyensúlyozottság. Nem lehet nyugtalanul koncentrálni, mert a tudat olyankor olyan, mint a partra vetett hal vergődése, vagy mint egy ugrándozó majom. A gondolatról gondolatra, ötletről ötletre ugráló elme nem jut messzire, és ha látszólag halad, akkor is többet rombol, mint amennyit épít, több problémát okoz, mint amennyit megold. Ezt láthatjuk az emberiség történelmében is.

A szétszórt tudat táptalaja, rabja és hordozója a káprázatoknak. Csak a csapongó elmében telepedhet meg a nemtudás, sőt, abban törvényszerűen a nemtudás honol. A szétszórt tudat a tévedés maga: a szenvek rángatják, az indulatok lökdösik, az érzelmek tépázzák, és mire valamit megértene, már odébb is taszította egy új inger. Elárasztják az indulatok, az aggodalmak, ösztönösen és ostobán reagál, énközpontú és erőszakos. Az összpontosított tudat viszont nem csapong, és mivel alaposan, ítélkezés nélkül figyeli tárgyát, óhatatlanul szelíd lesz, békés és elfogadó. Ám a lényeg, hogy az ilyen tudat hatékony eszköze a megvalósításnak, mert a hétköznapi tudattal szemben képessé válik a valódi megismerésre.