A számkhja bölcseletet nagyon fontos, hiszen a jóga elméleti alapja, és sok tekintetben rokon a buddhizmussal. Időnként nehéz megérteni, de megéri elmélyedni benne. Három részletben tesszük közzé.

A számkhja rendszer a jógával rokon irányzat. A fogalmakat padárthákba csoportosító bölcseletek legmagasabb szintje, már maga a számkhja szó is számolást, számbavételt jelent. Eredeti lejegyzője Kapila. A számkhjában nem szerepel sok önálló szubsztancia, ez dualista bölcselet, de az európai dualista rendszerekkel ellentétben nem az anyag és a lélek, a test és a szellem áll a két pólusban, hanem mindkét tényezője szellemi természetű.

Az egyik tag a purusa (jel.: ember, szellem, lélek), a passzív, örök, változatlan és szemlélődő szellem, és hasonló a szerepe, mint a korábban már megismert átmannak, azzal az eltéréssel, hogy a purusa sosem cselekszik. A másik tag a prakriti, az aktív, cselekvő és immanens, a világ dolgait teremtő és azokban megjelenő szellem, valamelyest a brahmannak felel meg. Ő hozza létre mindazokat a jelenségeket és dolgokat, amiket a purusa látni szeretne.

A purusa számos, a prakritiből csak egy van, sőt, ő az egység. Sokszínűségével és változatosságával létrehozza mindazt a jelenségvilágot, amire a purusa vágyik, és ezekben a dolgokban aztán megsokszorozza magát, de végig egységes marad. A világot látszólag részekre tagolja, de valójában ez mind csak látszat, kegyelem a purusa számára, akit vágyai vezérelnek.

A purusa („lélek”) tehát örök, kezdet és vég nélküli, nem született és nem elpusztítható, önmagában minőség nélküli, és mivel nem is cselekszik, ezért szeplőtelen, nem érintheti jó és rossz, tehát a karmikus következményeknek nincs rá hatása. Minden lényhez tartozik egy purusa. Csak szemlélni képes, viszont ebben a lehetőségei korlátlanok, mert bármit észlelhet és érthet, amire figyelmét ráhelyezi. Bárhol jelen lehet, bármekkorára nőhet, bármit elérhet, mert végtelen dimenziója van, azonban teremteni nem képes, ezért csak azt láthatja, amit a prakriti előállít számára és eléje tár. Aztán ebbe a színjátékba, a prakriti által megjelenített illúzióba teljesen belefeledkezik, együtt örül és szenved a résztvevőkkel és a történésekkel, és életnek látja a színdarabot, saját testét, érzéseit, tapasztalatait, ami pedig csak a prakriti tánca. Emiatt azok következményei is vonatkoznak rá, legalábbis így érzékeli; megéli születését, életét és halálát, mintha azok valóban megtörténnének vele.

A purusa tehát nem jó és nem rossz, csak az élet és a történés iránti vágya vezérli, és nem is tesz semmit, mert amit látni szeretne, azt a prakriti cselekszi meg számára. A purusa természete szerint eleve tökéletesen szabad, de annyira belefeledkezik a prakriti játékába, hogy erről elfeledkezik.

A prakriti a minden lehetőséget hordozó, teremtő potencialitás, ami eredetileg öntudatlan, és csak akkor ébred öntudatra, mikor a purusa ránéz. Ekkor megteremti a purusa számára az objektív és a szubjektív világot, a külsőt és a belsőt, az érzékelhetőt és az érzékelőt is. Buddhinak hívják az intelligencia felgyulladását a prakritiben. Prakriti nem azonos a bibliai Istennel, aki fényt gyújt a világban önmaga kedvéért, aztán a fénnyel telt világba lakókat teremt. Az upanisadok prakritije így beszél: „Hadd sokszorozzam meg önmagam, és legyek az Alkotó!”

A buddhi jelentése felébredés, de a felébredés nem a prakriti saját vágyától késztetve történik meg, hanem mert a purusa ránéz és káprázatra vágyik. Ekkor megsokszorozza magát minden purusának, és minden jelenségbe beleárad, egyre apróbb darabokra bontja a világot, hogy minden kívánságnak megfeleljen, és teljesen önzetlenül játszik a purusának, mint egy táncosnő a színpadon. Egyetlen purusa sem rab, nincs kényszerítve a tánc bámulására, ezért bármikor dönthetnek úgy, hogy abbahagyják. Ez a felébredés, a szabadulás. A tánc befejezése szintén a purusától függ, mert amint elfordul, és többé nem figyel oda, a prakriti abbahagyja a táncot. A színjáték mégis örök, mert mindig akad purusa, aki figyeli őt.

Az avidjá, a nemtudás tehát a prakriti játékának, a saját kívánságunkból, de általa létrehozott káprázatnak az elfogadása és igaznak, valósnak tekintése. Tehát végül saját rabjaink vagyunk, önalávetésünk okai pedig vágyaink, amit nem bírunk korlátozni, mert egy világot akarunk teremteni magunk köré, és gyönyörködni benne. A prakriti annyira élethűen táncol, hogy még a karmikus következményeket is megjeleníti, ezért örömeink, szenvedéseink, születésünk és halálunk is valósnak tűnik. Amint a purusa rájön, illetve amint elege lesz mindebből, és felismeri, hogy nem ő éli át a színjátékot, hanem a prakriti szenved, örül, születik és hal, akkor elfordul, a májá fátyla leomlik, a varázslat szertefoszlik, és bekövetkezik a megszabadulás. A titok tehát az, hogy a purusának el kell határolnia magát mindattól, ami nem ő, fel kell ismernie saját valós természetét, tehát ki kell mondania, mindarra, ami körülveszi: „Az nem te vagy!” Ki kell ezt mondania a tárgyaira, testére, érzéseire, gondolataira. A számkhja itt szembenáll a többi tanítással, melyek alaptanítása, hogy bizonyos dolgokra ki kell mondani: „Tat tvam aszi”, azaz „Az te vagy!” Ez a szembenállás azonban csak a nézőpontok különbözőségéből fakad, ugyanis a védánták szerint a purusa és a prakriti nem két különálló dolog, hanem ugyanannak a szellemiségnek két eltérő megnyilvánulása: ott a purusa az átman, a prakriti a brahman és a feladat ezek lényegi egységének a felismerése.