A karma természetének és illúzió-voltának felismerésével tehát a szabadulás elérhető, megvalósítható a buddhaság állapota. A hínajána iskola, az ősi, eredeti tanítás (az „öregek útja”) szerint a buddhák ritkák. Ez a rang a hétköznapi ember számára elérhetetlen, nekünk az arhatság maradt célnak, ami szintén megvilágosodás, és a szamszárából való szabadulás, de nem saját erőből, hanem egy buddha tanítását követve. A későbbi iskolák viszont azt állították, hogy a buddhaság csírája minden emberben megtalálható, legyen az szerzetes vagy világi. Az egyik ilyen irányzat szerint ez a bennünk rejlő lehetőség a buddha-természet (tathágata-garbha). Egy embrió, egy mag, amiből majd a hajtás, a buddhaság kisarjadhat.

A ragyogó, mindig is birtokunkban lévő tiszta tudatot szennyeződések koszolják be. A tudat már eleve megvilágosodott, csak a rá rakódott szenny miatt nem ismerjük fel, nem éljük meg. Ez a valódi természetünk. Hétköznapi értelemben nem szent, nem jó, főleg nem isteni. Tisztasága nem a jóságot jelenti, hanem a szennyeződésektől, azaz a függésektől való mentességet.

Nem lehet elérni azt, ami eleve nincs meg bennünk. Megteremteni vagy kívülről magunkba plántálni nem lehet, ami nem tulajdonunk, csak felfedezni, meglelni lehet, ami már tudatunk körén belül volt. A buddhaság a természetes állapotunk, ezért a megvilágosodás nem egy fényrobbanással és égi harsonákkal kísért ünnep, mikor is az ég szövete felhasad, és az univerzum istenei az angyalaikat küldik hódolni elénk, és ne is hidd el, ha ezt ígéri valaki. A megvilágosodás egy magától értetődő pillanat, a hazatalálás. A lények eleve meg vannak világosodva, mert ha nem lennének, sosem érhetnék azt el. Az eddigiek, amikor a káprázatról, mint közös teremtményünkről és otthonunkról írtam, mind ezt vetítette előre. Ha nem lennénk buddhák, nem lenne szükség a káprázatra, és annak átlátásával és felszámolásával nem maradna semmink.

Ebből következik, hogy minden lény képes a megvilágosodásra, mert a buddha-természet közös, valamint az is következik, hogy a megvilágosodás független az általános erkölcsi állapottól, a „jóságtól”. Csak a megvilágosodás tényezőitől függ, tehát a hirtelen megvilágosodás sem valószínű, mert ez nem kegyelmi kérdés, hanem munkát és nemes felkészülést feltételez.

A buddha-természet nem a személy, főleg nem az én, nem a szellem, és semmiképpen nem a lélek. Erről már beszéltünk: ezeket mind el kell hagyni az isten-eszmével együtt, mert kapaszkodók és akadályok. És mivel nem viszünk magunkkal semmit a bátor sötétbe ugrás során, a buddha-természet óhatatlanul … semmi, üres. Vigyázz, ebbe se kapaszkodj, ne adjon reményt. Tudod, beszéltük: a szamszára reménytelensége ellen csak a reménytelenség felvállalásával lehet harcolni.

Nincs én, nincs újraszületés, a buddha-természet nem a lélek fogalma más szavakkal. Amennyiben ragaszkodsz ezekhez, kapaszkodsz. Néhány buddhista iskola próbálkozott az éntelenség és buddha-természet, valamint a karma-tan közötti ellentmondás feloldásával, és ezért más-más formában, de visszacsempészték a lélek fogalmát (pl. karmikus magok, amikből újraképződik a lény stb.) Látszik, hogy a tathágata-garbha eszméje nehezen érthető, könnyű félreértelmezni és hamis következtetésre jutni. Fontos, hogy ne a lelket értsd alatta, hanem a szabadulás lehetőségét vedd észre. Nehéz kérdés, meditációs tapasztalat nélkül szinte lehetetlen átadni. A legjobb, ha a magot, amiből a dharma és a buddhaság kifejlődik, semmiképpen nem gondoljuk sajátnak vagy személyesnek. Eszerint a buddha-természet valamiféle közös tudatból származó, a lény tudatában kicsírázó tudás-test, ami nem a lényé, de nem is másé, tehát istené sem. Nem kapjuk, nem jár, nem szerezzük, nem kiérdemeljük, igazán nem kifejlődik, hanem, ha a szennyeződéseket leráztuk, akkor meglátjuk.

Örök és változatlan, nem kötött, nem születik, nem hal, de nem isten és nem létező. Fontos a megszemélyesítés elkerülése mind magunkban, mind bármely magunk-felettiben. Nem mindenttudó, nem hatalmas, hanem maga a vanság, de legjobb ezt is elengedni, sőt, elveszíteni, mert még ez is mulandó. Végső konklúzió: ezt is dobd el, mert különben reménykedni kezdesz. A buddhizmus nehéz út, cserében nemes.

Minden a tudaton belül van, amit csak érzékelsz, gondolsz, tudsz, mert ami nem, az, ahogyan rágondoltunk, már be is került. A teljes világod belül van, magadban, így a buddha-természeted, eredendő lényeged is. Persze van, ami kívül található a tudaton, hiszen mi újat vonhatnánk be a fentebb említett rágondolással, ha nem valami olyasmit, ami addig nem volt benne? Inkább úgy értendő, hogy minden, amit valaha megismerhetünk, annak már eleve bent kellett lennie, tehát az általunk kreált illúzióvilág összes eleme, valamint a szabadulás összes lehetősége és eszköze is már ismert előttünk. Nem tudunk újat tanulni, csak le tudjuk fújni a port a már ismertről. Ugyanígy egymás tudatában is benne vagyunk azzal, hogy érzékeljük egymást. A szubjektivitásunk különbözővé tesz, de pont ez az egyediség az a szennyeződés, ami elfedi előlünk a közös tudat felismerésének lehetőségét.

Említettem már, hogy az egyik pontból a másikba eljutás, tehát a fejlődésnek látszó változás is illúzió. Többek közt ezért, mert nem igazi haladás, nem igazi tanulás, hanem valójában egy felismerési folyamat minden új tudás megszerzése, mely felismerések közül világlik ki gyémánt-ragyogással a helyes, nemes felismerés, mi a célhoz valóban elvezet. Másrészt azért, mert ha lenne egyik pont és másik pont, melyek között távolság van, és út építhető közéjük, az feltételezné a dualitást, a két pont különállóságát, és mivel sok pont létezik, feltételezné az egész világ milliárd darabra szakadtságát. A duális gondolkodás következménye pedig az ítélet, minősítés és függés. Kép pont egymáshoz képest azonnal viszonyulni kezd, és megteremtik maguk körül a szamszárát. A nirvána a viszonylatok, különbözőségek, és így a dualitás meghaladása, ezért nem tudjuk megteremteni haladással, fejlődéssel, csak nemes felismeréssel. Ez több, mint a bölcsesség, ez több, mint a szeretet: ez tudás. Ez a buddha-természeted, amit megtalálsz magadban helyes módszerek alkalmazásával.

A Buddha tanító útja kezdetén azokért indult, akiknek a szemét már csak kevés por fedi, tehát már megjelent, kicsírázott bennük a buddha-természet, vagy más szóval, azt kevés szennyeződés fedte. Ha a buddha-természet nem lenne közös, sőt, a közös látomáson túli lényegünk, azaz birtokolnánk bármilyen személyes önvalót, akkor sosem változhatnánk meg. Akkor az anyag ugyanaz az anyag, a tudás ugyanaz a tudás, az ember ugyanaz az ember maradna örökké, bármi történne velünk. A dolgok a tudattól függve valamik. Az önvalótól nem kell megszabadulni, mert nem létezik, csak attól a tudat-teremtette képzettől kell elválni, ami szerint létezik.

A tudat alapvető állapota a gondolatmentes békesség, amit hosszú meditációs gyakorlattal alakíthatunk ki. De ekkor nem elértünk valamit, hanem lerántottuk a fátylat a már meglévő természetünkről, és hazataláltunk. Azért elérhető, mert már a miénk volt. A kívülről szerzett nem lesz a miénk. Az elért időtlen békesség nem relax, nem mindfullness, nem megváltás, nem isteni kegyelem, nem a nirvána boldogsága, nem kivonódás, hanem pont összeolvadás, az eredeti, valódi állapotunkba való belehelyezkedés, az illúzióvilág számára ellobbanás.

Az úgynevezett szidhik, az Ösvényen való haladás közben szerzett képességek (gyógyítás, bölcs beszéd, tanítói erő, karizmatikus vonzás) megszerezhetők erőből, szándékosan a kifejlesztésükre koncentrálva. Ez esetben a törekvés értelmét veszti, a cél az ego erősítése lesz, a becsvágy, a magamutogatás, a képességekkel való dicsekvés. Ez még ártatlannak tűnő formában is megnyilvánulhat, amikor a képesség szellemi, valamilyen bölcsesség, amit kifejlesztője saját társadalmi szerepének erősítésére, hírnevének növelésére is fordít. Így inkább hátrányt jelentenek, és tulajdonosaik jobban jártak volna, ha meg sem szerzik őket. Ám megvalósulhatnak az Ösvényen való haladás melléktermékeként, szándék nélkül is. Ez esetben tulajdonosa nem fitogtatja képességét, értelmesen használja őket, így nem kötnek a szamszárához.

A buddha-természet tehát minden érző lényben jelen van, macskában, féregben, növényben, baktériumban. A tudatosság egyforma, csak a hozzáférés lehetősége más a különböző fajokban, egyedekben. Az alacsonyabb rendűnek látszó lény annyiban más, hogy tudata ködösebb, a képessége, hogy a tisztán fénylő felismerést elérje, kevés. Erről már írtam korábban: ha valaki nem tudja elképzelni, milyen ez, gondoljon vissza kisgyermek, újszülött vagy magzat korára, amikor az ő tudatát is olyan sűrű köd fedte, mint a fent említett lényekét. A mi lehetőségünk nagyobb, nyitott volt előttünk a fejlődés lehetősége, de csak szellemi kapacitásunk határáig. De nem az ember tudata a legfényesebb, nem ez az elérhető legmagasabb szint. Könnyű elképzelni, hogy milyen lehetőségek vannak az általában vett tudat előtt. Lehet okos, sikeres, kielégült, elnyugodott, bölcs, szerezhet hírnevet, lehet isteni, teremthet világokat, ezért azt is kitűzheted célodul, hogy a végtelenbe törve, a tudatodat művelve a határokat keresd. Így bármit elérhetsz, mert a szamszára lehetőségei korlátlanok. De ha ébredésre vágysz, akkor törekedj a megvilágosodott, megvalósult buddha-természetű, dharmikus tudatra. Keresd meg buddha-természeted, mert a végső cél a legnemesebb.