A 101. bejegyzésben tárgyaltuk az ánápánaszati gyakorlatot, a légzés figyelésének művészetét, ami a figyelmet hivatott megerősíteni és fejleszteni. A figyelem erejének fokozása lehetővé teszi, hogy benézzünk a réseken, elhelyezkedjünk a nyugodt tudatosságban, ezáltal a Buddha által feltárt igazságokat ne csak elméletben, hanem gyakorlatban is beláthassuk. Figyelmünk fokozása a spirituális úton is elengedhetetlen, de a hétköznapok során is segít minőségi életet élni, megküzdeni, harmóniába kerülni önmagunkkal és környezetünkkel.

A légzés megfigyelése során egy belső folyamatnak a külvilághoz való kapcsolódására helyeztük a hangsúlyt. A most következő gyakorlatban tovább merészkedünk, új területeket vonunk be vizsgálódásainkba, fokozva jóérzésünket, megértésünket, és elősegítve a szellemi úton történő haladásunkat.

Az ülés felvétele a 101. bejegyzésben leírtakkal megegyezik, tehát helyezkedjünk el kedvenc tartásunkban, egyenesítsük ki a gerincet, vállainkat, kezeinket, fejünket igazítsuk el, és legyünk lazák. Kezdjük ezt a gyakorlatot is a légzés megfigyelésével, amíg teljesen meg nem nyugszunk, amíg meg nem „érkezünk” a meditációnkba. Fontos, hogy ne csak a test, hanem a tudat is legyen teljesen jelen. Érezzük az „itt és mostot”, a teret, amit kitöltünk, és az éppen megtörténő pillanatot. Lassan lélegzünk, és nyugodtan, minden görcsöt elengedve koncentrálunk a testünk helyzetére és a légzésre. A tudat mozgása megáll, a folyamatok elcsitulnak bennünk. Magunkra figyelünk, csak befelé. Légzésünk egyenletes ritmusában időzünk egy darabig, anélkül, hogy módosítanánk azt. Csak ki és be, ki és be, a maga üteme szerint. Nem ítéljük, nem értékeljük, hanem nézzük, és vele mozgunk. Közben a koncentrált, mégis lágy figyelem hatására a tudat és a test is ellazul, mert most végre egy kis időre nem kell pózolniuk és szerepelniük előttünk, végre kicsit békén hagyjuk őket.

Ebben a kellemes állapotban elidőzünk egy darabig, és csak utána lépünk tovább. Amíg csak a légzést figyeljük, még megmaradhat bennünk az a téves elképzelés, hogy a dolgok változatlanok, és ez a tökéletes állapot örökké tarthatna. Persze a testünk és a tudatunk egy idő után fellázad, felmerül az éhség, a nyugtalanság, sürgető tennivalóink kizökkentenek, de amíg ezek nem történnek meg, hihetjük, hogy helyzetünk változatlan lehetne. Ezért fontos, hogy ne csak a maradandónak tűnő állapotokban találjuk meg a nyugodt ellazultság békéjét, hanem a mozgásban lévő helyzetekben is, az általunk nem alakítható dolgokban is. Ha a változó, számunkra irányíthatatlan eseményekbe is bizalommal, örömmel bele tudunk helyezkedni, akkor lesz nyugalmunk törhetetlen, lágy, mint a víz, és stabil, mint egy hegy.

Ezért most a légzéssel megteremtett belső nyugalomból egy mozgékonyabb tárgy felé fordulunk, és a gondolataink felett fogunk szemlélődni. Előtte végig pásztázzuk a testet a lábujjaktól a fejtetőig, elidőzve a görcsösen maradt helyeken, amíg szelíd figyelmünk el nem lazítja őket is. Fontos, hogy a testben ne legyen feszült rész, mert ez gátként akadályozza, hogy a tudat a figyelem tárgyára koncentráljon. Ennek egyszerű élettani oka van: amíg a test kényelmetlenségeivel, fészkelődésével, kívánságaival kell foglalkoznunk, addig nem marad energiánk másra. Aztán, ha a test már laza, a tudatot pásztázzuk, és csak megfigyeljük a rohangáló gondolatokat.

Sok embernek okoz gondot a meditáció bármely szintjén, hogy nem tud szabadulni az ide-oda cikázó, a figyelmét állandóan elvonó gondolataitól. Ilyenkor minden eszünkbe jut a nagy tervektől a délutáni bevásárlásig, a gyerek leckéjétől a munkahelyi feladatainkig, és a legtöbb ember ösztönösen igyekszik ezt a nyüzsgést leállítani, a gondolatait elnyomni és kidobni, hogy végre a meditációs tárgyára összpontosíthasson. Azonban nem lehet, és nem is kell őket kitiltani a fejünkből! Reménytelen próbálkozás kitoloncolni őket az elménken kívülre, és egy félórára rájuk zárni az ajtót, amíg mi éppen meditálunk. Ettől csak vérszemet kapnak, és kettőzött erővel térnek vissza, követelve a jussukat, azaz az időnket és a figyelmünket. Ráadásul a hirtelen támadt csendben, a meditáció nyugalmában, mikor a test is végre nagyjából nyugalomban van, felerősödik a gondolatok hangja. Sokan észlelik, hogy ilyenkor több gondolat halad át elméjükön, mint egyébként, de ez csalóka. Nincsenek többen, csak a szokatlan csendben észrevesszük őket, azokat is, amik eddig rejtve működtek.

Fontos, hogy ne tegyük a gondolatokat ellenségeinkké. Ettől megijednek, és még határozottabban fognak zajongani. Nem a gondolatokkal van ugyanis a baj, hanem a ragaszkodó elmével, ami követi őket, bármerre mennek. Illetve csak követné, de mert annyifelé nem tud figyelni, ezért az elme figyelme szétszakad, és a zűrzavarban próbál úrrá lenni a helyzeten. Ez az ébrenlét állapota, így telik életünk általában, ezért ne így cselekedjünk a meditáció alatt. Foglaljuk el méltósággal a nemes figyelő helyzetét, és hagyjuk békén a fejünkben, a meditáció csendjében cikázó gondolatokat. Vegyük észre őket, de ne kövessük egyiket sem, csak állapítsuk meg: vannak gondolatok. Rövid ideig maradjunk ebben a helyzetben, és a felmerülő érzeteket, érzelmeket csak nézzük, nem tapadva egyikhez sem. Folyamatosan felmerülnek majd, és ha elménk nem követi őket, akkor nem avatkoznak életünkbe, hanem csendben eltűnnek, eloszlanak. Ám ha egyet érdekesebbnek találunk, tudatunk hozzátapad, és már rántja is magával a természetének megfelelően tovatűnő gondolat, és így figyelmünk szétesik, nyugalmunk elpárolog, az elme és a test megfeszül, és kizökkenünk ülésünkből. Ameddig bírjuk erővel, maradjunk a test és a tudat ellazultságában, és csak szemléljük a kavargó értelmi, érzéki és érzelmi működésünket. Csodálatos lehetőség felfedezni milyenek is voltunk mindig, hogyan működünk általában!

Aztán ha elfáradunk, térjünk vissza a csend szemlélésére, amit most konkrétan a lélegzetünk figyelésével valósítunk meg. Tudatunk figyelmét ismét a lélegzethez kössük, és ha újra elkalandozunk, és követni kezdünk egy fürge gondolatot az elme útvesztőjén keresztül, vegyük észre, és szelíden térjünk vissza a légzéshez.

Ha sokat gyakoroltunk, szereztünk már némi jártasságot, elengedhetjük rövid időre a légzést, és figyelmünket újra az elmére irányíthatjuk, szemlélhetjük a jövő-menő gondolatokat, nem kötődve hozzájuk, majd ha a figyelmünk újra kezd szétszakadni, akkor ismét visszatérhetünk a légzésre. A légzésre visszatalálva tapasszuk oda újra a figyelmet, és élvezzük a csendet, nyugalmat. Pihenjünk így egy keveset, és csak örüljünk a békének. Olyan ez, mint egy edzés, a pihenés és az erőfeszítés váltakozása. Aztán, mielőtt befejeznénk a meditációt, időzzünk hosszabban a légzés figyelésében, hogy nyugodtan és kipihenten fejezhessük be gyakorlásunkat.

A lélegzet olyan, mint egy horgony. Ha elfeledkezünk a tudatosságról, és figyelmünk elernyed, az többé már nem meditáció, ezért folyamatosan résen kell lennünk, de fontos, hogy lazán, nyugodtan, és nem görcsösen erőlködve. Egyik célunk éppen a görcsök feloldása, amit nem lehetséges erőlködve elérni. Amíg nem feledkezünk el a tudatosságról, addig megengedhetjük a gondolatoknak, hogy szabadon ki-bejárjanak, és tegyék a dolgukat. Ha elfeledkezünk róla, és lankad éberségünk, akkor magukkal rántanak. De ne feledjük: a gond sosem az észlelésekkel, az érzelmekkel, vagy ezeknek a tárgyaival, képviselőivel van, és nem is a tudatunkkal, mely helyet biztosít nekik, hanem mindig a tudat tapadásával, a gondolatok éberség nélküli követésével, a helyes szemlélet feladásával. Tiszteld meg gondolataid, tiszteld meg magadat, és nemes felülemelkedettséggel ülj, mint egy megingathatatlan hegy.

Kellemes ülést kívánok!